Evangélium: Lk 18,35-43
Apostol: 1Tim 1,15-17
Szerző: ft. Anthony M. Coniaris
Egy híres osztrák sebész, Dr. Lorenz egy amerikai városban sétált, amikor hirtelen vad vihar támadt fel. Annyira esett, hogy a legközelebb eső házhoz szaladt, és becsengetett. Egy nő nyitott ajtót és megkérdezte tőle, hogy bemehet-e. A nő azonban láthatóan indulatosan kiáltotta: "Menj máshová! Van ebben a házban elég baj!" Majd becsapta az ajtót előtte.
Amikor az elutasító nő másnap olvasta az újságot kétségbeesett kiáltás hagyta el ajkait. Meglátta Dr. Lorenz, a híres gyógyító fényképét az újságban, aki azért jött el Bécsből ebbe az amerikai városba, hogy egy gazdag nőt gyógyítson, akinek ugyanaz a ritka betegsége volt, mint az ő szenvedő lányának. Dr. Lorenz volt az egyetlen a világon, aki azt a fajta operációt elvégezhette volna a lányán, ami meggyógyítja. És történetesen éppen az ő ajtaján csengetett, ő pedig becsapta előtte az ajtót. Az orvos pedig visszautazott Bécsbe.
A mai evangélium a világ nagy Gyógyítójáról beszél, az Úr Jézusról, aki meglátogatja Jerikó városát. Egy vak, hallván a tömeget, megkérdezi mi történik. És az emberek "megmondták neki, hogy a názáreti Jézus halad arra".
Az ő nagy hite
A vak koldus mondhatta volna: "Jézus? Mit tehet ő értem? Vak vagyok." De nem így tett. Ha valaki ténylegesen hisz Jézusban soha nem mondja: "Semmit sem tehetünk." A hívő ember tudja, hogy Istennél minden lehetséges. A vak tehát, észrevévén, hogy élete lehetősége halad el mellette, belé kapaszkodott. Kiabált: "Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!"
Az áthaladók csitították. Akik elöl mentek, csitították, hogy hallgasson. De annál hangosabban kiáltozott: "Dávid fia, könyörülj rajtam!" Teljesen elszánta magát, hogy Jézussal szemtől szemben találkozzon. Semmi sem állíthatta meg. Nem engedte, hogy elnémítsák, hogy megállítsák. A szükség tántoríthatatlanul Jézus jelenlétéhez vitte őt. Ha az ember csodát szeretne, akkor éppen erre az attitűdre van szüksége. Keresését kitartás kell kísérje.
Vitaestet szerveztek az egyik egyetemi kollégiumban. A témája ez volt: "Hihetek-e Istenben?" Az egyik egyetemista azt mondta: "Mindent odaadnék, hogy hihessen Istenben. De egyszerűen képtelen vagyok". A személy, aki a beszélgetést vezette 5 kérdést tett fel neki egymás után: "Az utóbbi hónapban hány órát töltöttél azzal, hogy az Istenben való hitedet átértelmezd?" "Egyet sem" volt a felelet. "Az elmúlt egy évben hány olyan könyvet olvastál el, amely fényt deríthetett volna erre a problémádra?" "Egyet sem". "Hány olyan emberrel beszéltél, aki e nehézségedben segíthetett volna?" "Eggyel sem." "Templomban jártál-e?" "Nem." "Imádkoztál a kiútért?" "Nem." Az egyetemista azt mondta: "Mindent odaadnék, hogy hihessek Istenben", de nem adott semmit.
A vak koldus azonban tényleg mindent odaadott. Kitartóan és erős hittel kiáltott Jézus után a tömeg csitítása ellenére is: "Dávid Fia, könyörülj rajtam!" Az eredmény pedig az volt, hogy megtalálta Istent. "És megállván", mondja az evangélium, "azt parancsolta, hogy hozzák őt oda." Megállt az ég, a mi világunkon túli világ kerül a figyelem középpontjába, gyógyító erejével együtt, amelyet az emberi szükség kiáltása okozott. Isten mindig megáll egy őszinte hitű kiáltásra.
Az imádság ereje
A körülötte levő emberek megpróbálták megállítani, de a vak még hangosabban kiáltotta: "Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!" Hallva a kiáltást, Jézus megáll. Micsoda kinyilatkoztatás ez az Isten részéről! Kétség nélkül Jézus igen fontos küldetése teljesítésére indul. De a tömeg zsibongásából is kihallja a segélykérő kiáltást és megáll. A Mindenható megszakítja útját, hogy meghallgassa az emberi fájdalom és szerencsétlenség kiáltását. Az imádságnak van ereje arra, hogy Istent megállítsa és figyelmét feléd - csak feléd - fordítsa. Mi lett volna, ha a vak nem imádkozik? Jézus elment volna mellette. Vajon hány olyan dolog van az életben, ami azért hiányzik, ami azért nem teljesedett be, mert nem imádkoztál érte? Vajon hányszor ment el az Isten melletted, mert nem kérted meg Őt, hogy megálljon?
"Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok" (Mt 21,22). A határvonal, amit Isten megszab nem az ő képessége vagy jóindulata, hanem a mi készségünk arra, hogy kérjünk és a hitünk nagysága. Nincs az ember életében annál magasztosabb pillanat, mint amikor felismeri, hogy valamiben szükséget szenved, és elég hite van ahhoz, hogy felismerje, hogy Krisztus ereje be tudja tölteni ezt a szükséget, és ebben az állapotban térdre borul és imádkozni kezd.
Ez az ember, akinek imádsága megállítja Jézust, nem volt volt a város vezetőségének tagja, sem kiemelkedő vagy befolyásos személyiség, csak egy egyszerű koldus. A társadalmi létra legalacsonyabb fokán álló ember. De látva ennek az egyetlen embernek a szükségét, az Isten Fia megáll, egész figyelmét és erejét neki adja.
"Mit akarsz tőlem, mit tegyek?" Azt válaszolta: "Uram, hogy lássak!" Jézus így szólt hozzá: "Láss! Hited megmentett." Azon nyomban visszanyerte szeme világát és Istent dicsőítve követte." Jézus megnyitotta szemeit. Visszaadta a látását. És a vak látott. Látta nemcsak a nap világát. Látta az élet világosságát is: Jézust. "Követte őt", mondja az evangélium. Amikor Jézushoz megyünk, ő mindig visszaadja nekünk a lélek látását. Segít, hogy meglássunk olyan dolgokat, amelyeket előtte nem láttunk. Egy ilyen fajta látás megváltoztatja az ember életét. Nem él már a világ múlandó dolgaiért, hanem a maradandókért, amelyek megmaradnak örökké. Ez a fajta látás arra készteti az embert, hogy feladja a koldusszőnyeget azért, hogy Krisztus tanítványává váljon, hogy lemondjon az előítéletekről egy szeretetteljes és testvéri életért cserébe, hogy lemondjon a bűnökről egy Jézus Krisztusban lévő új életért. Amikor a vak koldus visszenyerte látását, követte Jézust. Eleget élt már sötétségben. Most arra vágyott, hogy annak a jelenlétében éljen, aki a "világ világossága" volt, ma is az és mindörökké annak marad.
Amikor a vak koldus meghallotta, hogy a "názáreti Jézus halad el" ott, élt életének legnagyobb lehetőségével és visszanyerte látását. Életünk legnagyobb lehetősége számunkra is ez, - ma, most, - hogy a názáreti Jézus halad itt el. Folyamatosan kopogtat szívünk ajtaján. Feltárja magát a Bibliában. Az Egyházon keresztül beszél hozzánk. Saját magát kínálja fel a szentségekben. Örökké egy imádságnyi távolságra van tőlünk. Ezekkel együtt vajon mi tudatosítjuk-e magunkban, mint a vak koldus tette, hogy Jézus halad itt el? Kihasználjuk-e, hogy itt van, vagy csendben maradunk és passzívan megvárjuk, míg továbbmegy? A vak koldus is maradhatott volna az út szélén, csak hallgatva és csodálkozva, de semmit nem téve, amíg élete nagy lehetősége elmegy mellette, és maradhatott volna továbbra is az út melletti vak koldus. Mi vajon nem ezt tesszük? Ha figyelmetlenségből engedjük Jézust elmenni, szegények maradunk, vak koldusok, akiknek nem sikerült választ adni, kihasználni a lehetőséget, amely megadhatta volna a látást, a fényt, az örömöt, a boldogságot és a beteljesedést, ami minden vágyunkat felülmúlja, a lehetőséget, hogy Jézus társörököseiként az örök életet elnyerjük.
Életünk nagy tragédiája nem az, amitől szenvedünk, hanem az, amit elmúlasztunk, mint az asszony, aki becsapta az ajtót az egyetlen személy előtt, aki gyermekét meggyógyíthatta volna. Krisztust elveszíteni azt jelenti, hogy mindent elvesztettünk. Krisztust megnyerni pedig azt jelenti, hogy mindent megnyertünk. "Ajtód előtt állok, és kopogtatok", mondja Jézus. Az ajtó a te lelked és az én lelkem. Közömbösen becsapod-e az ajtót, vagy élsz életed legnagyobb lehetőségével, és behívod Őt az életedbe?
Áprily Lajos:
Bartimeus
Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz
megérintette fénytől szűz szemem,
világgá lett a bús világtalanság,
s öröm borzongott át a lelkemen.
Koldus-kövem felett, a tér derengett,
arcom felé egy arc világított,
s káprázva néztem hívó, mély szemébe
Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.
Szép volt, anyám, szememmel símogatni
virág selymét, gyümölcsök bársonyát,
vagy messze-húzó út ívét követni
a dús vetésű Jordán-tájon át.
Ma is csodám a csillagsűrüs éjjel,
a nyári éj, mely csóvákat hajít,
a virradat, mely kútvízhez kicsalja
a város nőit és galambjait.
Jerikó minden színe birtokom lett.
Egész világ. De meddig lesz enyém?
Ha börtönömbe holnap visszahullnék,
tán elhullatnám s elfelejteném.
A pálma zöldjét, esti domb liláját,
barna leányrajt, bíbor rózsatőt.
De lelkem mélyén hordozom halálig,
hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!
(Köszönet a versért Lukács Imre atyának)
