Jöhet valami jó Názáretből? Jöjj és lásd!

Nagyböjt elsõ vasárnapja az igazhitûség vagy  orthodoxia vasárnapja nevet viseli. Az egyház mondani akar nekünk valamit. És valóban, amikor mi is a templomba elmegyünk, akkor bizonyos elvárásokkal érkezünk ide, hogy Isten tanít nekünk valamit, ami lehet valami, ami az értelemmel ragadhatunk meg, és a tudásunkat gazdagítja, vagy olyan, ami a lelkünkig hatol, és láthatatlanul is segít minket.

A mai evangélium legfontosabb üzenete a keresztény ember számára, mindegy, hogy évek óta gyakorolja vallását, vagy most van a templomban talán elsõ alkalommal, hogy : "Jöjj és lásd!"

Elkezdõdött a nagyböjt, és ebben az idõszakban, amikor törekszünk a böjtre, hosszabb szertartásokon veszünk részt, és az évnek talán lelkileg legintenzívebb idõszakában vagyunk, nemde sokan érezzük, hogy több a kísértés is életünkben?

Nincsenek-e kétségeink? Nincsenek nehézségeink?

Én személy szerint nem ismerek senkit a jelen lévõk közül, és mint az egyházközség papja, ha nem is tökéletesen, de mindenkirõl tudok valamicskét, elmondhatom, hogy mindannyiunknak vannak kétségeink, bizonytalanságaink, nehézségeink, kísértéseink.

Az Úr azt mondja: Jöjj és lásd! Az Egyház ismétli: Jöjj és lásd! De mit akarnak nekünk mondani, mit akarnak mutatni, miért mondják, hogy jöjjünk és lássunk?

A kérdés, ami megelõzi ezt a felhívást, Natanael kérdése Fülüphöz: "De jöhet-e valami jó Názáretbõl?"

Történelmi szinten értelmezve ez a kérdés azt jelenti, hogy Názáret egy kicsi, semmire sem érdemes városka, egy holtág. Jöhet-e valami jó és értékes ebbõl?

Ha lelki értelmét keressük Natanael kérdésének ezt jelenti: "Jöhet-e valami jó az én Názáretembõl? Az én szívembõl? Képes vagyok-e megváltozni? Lehetek-e valaha is egész, beteljesedett?"

Ez az a kérdés, amit értünk kérdez, hogy mi saját magunk reflektáljunk rá.

Most csak a keresztényekhez szólok. Azokhoz, akik elkezdtek hinni, elkezdtek már keresztény életet élni, vagy vágynak arra, hogy Krisztust kövessék. Azokhoz, akik nem akarják Õt követni, akik számára a keresztény erkölcs, a kereszténység tanítása, Krisztus megtestesülése másodlagos vagy utolsó kérdés az életében, ezekhez az emberekhez nem szólok most. Ezeknek elõbb meg kell térniük, kell a megbánásnak legalább egy szikrája legyen az életükben. A keresztényekhez szólok, akik vágynak rá, hogy megismerjék Krisztust, de életükben nehézségek vannak és e nehézségek miatt kétségeik támadnak.

Ez most számukra tökéletes idõzítés, mert a nagyböjt elsõ eltelt hete után vagyunk, ami, tapasztalataim szerint, talán a legnehezebb az ember számára, mert ebben az idõben sok-sok kísértésbe ütközünk. Az ördög is nagyon jól tudja, hogy ha nem jól kezdünk, akkor a vége sem lesz jó. Ez az élet minden területére érvényes. Oda kell figyelnünk arra, hogy erõteljesen kezdjünk, hogy ha a vége felé ellankadnánk, fáradni kezdenénk, amint Aranszájú Szent János mondja, "bennünk lesz a lendület, ami a nehézségen átlendít minket".

Az egyház azt mondja: Jöjj és lásd! Jöhet-e valami jó Názáretbõl? Megváltozhatok? Meg tudok-e állítani olyan dolgokat, amelyeket magam is megvetõleg nézek az életemben? Tudok-e ténylegesen hinni minden kis porcikámmal? Valóban megtisztulhatok-e?

Igen, azt mondom képes vagy rá. Miért és hogyan? Az egyház megmondja ezt is nekünk: hit által származhat jóság Názáretbõl.

Ezt a hitet meg is mutatja ma az egyház. Példaképek állnak elõttünk, metszõ példák. Olyan példák, akik láttán úgy érezzük, hogy lelkesedéssel töltõdünk fel. Hallottunk a régiekrõl (akik még nem részesedtek az ígéretbõl, amelyeknek mi, keresztények már élvezhetünk), akik oroszlánok száját tömték be, kettéfûrészelést szenvedtek, juh és kecskebõrbe öltözve bujdostak, nélkülöztek üldözés és zaklatás közepett. Ezek voltak a hõsök, akikrõl Pál apostol beszél, akik a hit által gyõztek.

A világ nem úgy gondol rájuk, mint gyõztesekre. Azt gondolták, hogy õk azok, akik vereséget szenvedtek. De mi értjük, mi tudjuk, hogy ez igazi gyõzelem volt. Gyõzelem a szívben. Gyõzelem az, amikor az ember meghaladja saját magát Isten segítségével, megtisztul és tûzzé válik.

Azon túl, amit Pál apostol a Zsidókhoz írt levélben megmutat nekünk arról, hogyan kell hittel ítélni és élni, az Úr is az evangéliumban tanít nekünk valamit a hitrõl, amit nem szabad elfelejtenünk.

Semmi sem történik véletlenül Natanaelnek a Krisztussal való találkozásában.

Elõbb a fügefa alatt állt; odajön hozzá Fülöp és mondja neki, hogy megtalálta a Messiást. Natanael akkor kérdezi meg: "Jöhet-e valami jó Názáretbõl? Hogyan lehetséges ez?"

Emlékezzünk rá, hogy a lelki értelmet keressük... jöhet-e valami jó belõlem? Képes vagyok-e megváltozni? Közelebb kerülhetek-e Krisztushoz? Annyi gyengeségem van, minden nap elesek. Egyáltalán nem tûnik, hogy térdre tudnám kényszeríteni az ellenséget. Úgy tûnik, sok olyan körülmény van, ami folyamatosan bukásra ítél. Továbbra is megvannak a nehézségeim, a kétségeim, a félelmeim. Ezek az én Názáretem.

Natanael tehát Jézushoz megy, mert Fülöp hívta õt: Jöjj és lásd! Aztán találkozik az Úrral. Megkérdezi: "Honnan ismersz engem?" És az Úr feleli: "Mialatt a fügefa alatt voltál, láttalak téged".

Igen mély értelem rejtezik ezekben a szavakban, fivéreim és nõvéreim. Az Úr ismer minket. Ért minket. Ismeri legmélyebb vágyainkat, tudja, mi mozgat (meg) minket, ismeri gyengeségeinket is. És azt is tudja, hogyan segíthet rajtunk.

Nagyon-nagyon fontos, hogy a keresztény ember emlékezzen erre. SOk-sok olyan pillanat van az életünkben, amikor egyedül érezzük magunkat. Mikor már felnõtt lettem, akkor ébredtem rá, hogy minden egyes tinédzser ugyanazokkal a kétségekkel küzd, amelyekkel nekem is szembe kellett néznem. Nem nézek elég jól ki, furcsán áll a hajam, ideges leszek, amikor lányokkal kell beszélgetni, az összes olyan dolog, amelyen egy tinédzser keresztülmegy. Azért említem ezt, mert mint lelkipásztor és gyóntató, tudom, hogy mindegyikünknek szembe kell néznie a kétségeivel, a hit nehézségével, sokszor a saját magunkról vallott bizonytalanságokkal.

Bizony gyenge a hitünk, telve vagyunk hitetlenséggel. Mindannyian szenvedünk ettõl a betegségtõl, csapástól, hogy nem vagyunk képesek a maga teljességében hinni a Feltámadásban. És mintha azt hinnénk, hogy ebben a harcban egyedül vagyunk. Én magam is azt hittem, mielõtt pap lettem, és megláttam, hogy nem vagyok egyedül. Azt gondoljuk, hogy a m i gyengeségeinkre nem alkalmazható semmiképpen az Isten ígérete. Azt mondjuk magunknak: ha elég hitem lenne, ha ebben vagy abban jobb lennék, akkor Isten meg tudna változtatni... De nem hisszük, hogy megváltoztathatók vagyunk, mert egyedül érezzük magunkat.

Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy a gyenge hitünk az, ami elválaszt attól, hogy megközelítsük azt a szeretetet, amelyet Isten meg akar mutatni rajtunk, amit Isten meg akar éreztetni velünk. Õ azt akarja, hogy érezzük az õ közelségének melegét, hogy megérezzük ölelését, de mi nem vagyunk képesek erre, ha nem tudunk teljességgel hinni.

És ez természetes, hogy ha hiszünk, akkor cselekednünk is kell. A keresztény élet a parancsok megtételét is jelenti, nemcsak hitet, és ezeket a parancsokat komolyan kell venni és bûnbánatot tartani, ha nem tartjuk meg õket pontosan. Hinnünk kell, hogy Jézus Krisztus ismeri összes körülményeinket, minden harcunkat, legtitkosabb vágyainkat, azokat is, amelyeket ki sem tudunk fejezni, vagy szégyelljük még kimondani is. Dehát nem ezt mondja az Írás, hogy: "Fõpapunk nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bûntõl azonban ment maradt." (Zsid 4,15)

Õ ismer mindannyiunkat, mert õ Isten és ember, látta Natanaelt a fügefa alatt, de lát minket is. Látja a mi Názáretünket. Tudja, hogy jöhet ki jó belõle, mert képét helyezte belénk, és ég a vágytól, hogy ezt az istenképet megcsiszolja, kifényezze, lemosson róla minden salakot és sárt, hogy csillogjon és ragyogjon. De csak akkor teheti meg, ha engedjük, ha hiszünk benne, csak akkor teheti meg.

Nem másnak, mint mondjuk a szenteknek vagy azoknak a keresztényeknek, akikre csodálattal nézünk fel, hanem nekünk. Nem másokért, magunkért kell hinnünk. Biztosan hiszünk a feltámadásban, a csodákban, elhisszük a szentek és igazéletû emberek nagy tetteit, de nem tudjuk elképzelni, hogy mi magunk tennénk meg ezeket a dolgokat.

Valóban alázatos dolog azt mondani, hogy én nem vagyok méltó ilyen tettekre, az alázat helyes dolog. Senki sem méltó, de mindenki képessé lehet tenni. Nem az alázat az, ami arra vezet minket, hogy ne legyünk igaz életûek, hanem a hit gyengesége.

Testvéreim, az Úr hív: Jöjj és lásd.

Ez az, ami miatt végigküzdjük a nagyböjtöt, még ha meg is kérdõjelezzük magunkban "Miért is böjtölök?" A böjt célja, hogy megnyissuk szívünket Istennek, hogy megvilágosíthasson minket és ügyes-bajos dolgainkban segíthessen. Talán azt mondod vagy gondolod: "Most még rosszabb a hangulatom, mint volt elõtte! Többet kiabálok a gyerekeimmel, a feleségemmel, munkatársaimmal. Akármit csinálok, csak több bajjal találkozom, mint azelõtt, hogy elkezdtem böjtölni." Vagy "Még mindig bajom van ezzel vagy azzal a bûnömmel. Miért kellene ételektõl megtartóztassam magam? Miért kellene kitartanom a végéig? Húsvétig biztosan holtfáradt leszek, belefáradok és arra sem lesz erõm, hogy megérezzem az Urat, vagy legalábbis nem tudok majd úgy ünnepelni, mint ahogy szeretnék".

Ezek a kétségek. Néhányan nyíltan megfogalmazzátok kétségeiteket. Mások nem képesek vagy nem akarják nyilvánosan megosztani kétségeiket, de biztos vagyok benne, hogy kisebb vagy nagyobb mértékû kétségek mindenkiben vannak. Emiatt mondja ma az Egyház, mindjárt a böjt elején: Jöjj és lásd.

Jöjj és lásd, hogy jöhet jó Názáretbõl. Meg tudunk változni. Mindaz, ami a szentekre érvényes, ami velük megtörtént, ránk is érvényes és velünk is megtörténhet. Jézus Krisztus értünk jött, minden emberért, hogy kiteljesedjünk, teljessé váljunk, attól függetlenül, hogy mennyire gyengék vagyunk vagy milyen körülmények között élünk. És õ azt akarja, hogy megváltozzunk. És mi képesek vagyunk erre. Keresztényekként hinnünk kell, hogy képesek vagyunk a változásra.

A változáshoz vezetõ egyetlen út az erõkifejtés. Valóban szükség van erõfeszítésre, effelõl nem lehet kétségünk. A veszésbe menõ út széles, könnyen járható és lefelé tart. A paradicsomba vezetõ út keskeny út és nehézségekkel teli út. De mégsem nehéz az Úr miatt, az õ terhe édes és az õ igája könnyû. Ha nehéznek érezzük, az a mi hitetlenségünk, gyengeségeink miatt van, és a rosszra hajló természetünk miatt. Gondolatban játszunk magunkkal, és így lépünk egyik csapdába a másik után.

Az igazság az, hogy ha keresztény vagy, akkor közdened kell. A nagyböjt is küzdelem. A többi böjti idõszak is küzdelem. De ez csak ízelítõ a keresztény életbõl. Nem ez a keresztény élet legnagyobb harca. Ha számodra a böjtölés a legnagyobb kihívás, akkor nem küzdesz eléggé. A böjtnek csak tanácsadónak kell lennie számodra az igazi küzdelemben, amelyet Isten tõled elvár. Néhányunk számára talán ez félelmetesen hangzik, mert a böjt is nehéz. A templomi szolgálatokon, az istentiszteleteken való részvétel is nehéz. Isten azonban ezeken keresztül, a böjtön, a szertartásokon való részvételen, az imádságon keresztül akar elvezetni saját magához, hogy betöltse életünket.

És meg is fog történni, mindegy, hogy milyen férfi vagy nő vagy, ha hited lesz, képes leszel a változásra. És ha ezzel a hittel, vagy ebből a hitből kiindulva képes leszel a küzdelemre, és nem adod fel, akkor sem ha elesel, tovább küzdesz azért, hogy igaz életet élj, akkor is ha ma még nem vagy igaz ember.

A mai világ átértékelte a bűn fogalmát, átnevezte, átminősítette. Az olyan dolgok, amelyek bűnnek számítottak régen, ma erénynek nevezik. Mégis miért kérjük a zsoltárossal: "Ne hagyd szívemet gonosz cselekedetekre hajlani, hogy mentegessem bűneimet"? Azért, mert az ember küzd a bűnök ellen, és nem tudja kiírtani a bűnt az életéből. Ahelyett, hogy elfogadnánk gyengeségünk valóságát és azt, hogy megváltóra van szükségünk, ahelyett, hogy felismernénk, hogy a változás csak akkor jöhet létre, ha meghalljuk a hívást "Jöjj és láss", és tudatosítanánk (vagy ami ennél is több: megölelnénk) az ezzel járó küzdelmeket, az izzadságot, a könnyeket és vért, ezek helyett újraértelmezzük a bűnt.

Látjuk ezt a minket körülvevő világban, de saját magunkat is rajta kapjuk olykor, hogy mentegetjük magunkat a bűneink miatt. Nekünk keresztényeknek amiatt kell sokszor mentegetőznünk, mert csak kereszténynek nevezzük magunkat, tettek nélkül. Krisztust a mi Urunknak nevezezzük, Királyunknak, életünk vezetőjének, de nem úgy élünk. Legyen bennünk hajlandóság arra, hogy kimondjuk, úgy akarunk élni, ahogy Jézus tanított minket, merjük hangosan kimondani. Merjünk hinni minden újabb elesés és bukás ellenére azzal a reménnyel, hogy Isten képes, és nemcsak képes, hanem meg is akarja, és meg is változtatja a mi életünket hitünkért és hitünk által.

Tekintsünk a szentekre. Sokszor elestek életük folyamán. De most úgy emlékezünk rájuk, mint igaz életű emberek. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy ők mertek Jézushoz jönni és látni. Ők megtették a szükséges lépéseket. Natanaelnek nem kellett sokat utaznia, hogy Jézust lássa. Csak néhány lépést kellett tennie, de elhatározása élete meghatározó eseményévé változott.

És a mi Urunk azt ígérte követőinek, hogy ezeknél nagyobbakat is fogunk tapasztalni. Nemcsak azt mondja, láttalak a fügefa alatt, nemcsak annyit, hogy ismerem minden gondolatodat. Hanem: ismerlek mióta az anyaméhben megfogantattál. Sokkal nagyobb dolgokat láttok és tapasztaltok majd ezeknél. Meglátjátok magatokat megváltozva, mintha kicseréltek volna: félelmek, szomorúság, kétségek, bűnök, szégyen nélkül. Nem lesz többé az életedben fájdalom. Meglátod, hogy én meg tudom változtatni az életed, mondja az Úr Natanaelnek. És mondja nekünk is.

Kérjük őt, hogy adjon nekünk hitet, mert ez a kulcs. A hit nem hiedelmeket jelent. A hit az egész embert beburkolja és megváltoztatja. Átjárja az egész életet.

Ezt tanítja nekünk ma Natanael, a szentek társasága, akik Jézust követték, a hit szerzőjét és beteljesítőjét: "Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törődött a gyalázattal, és most az Isten trónjának jobbján ül." (Zsid 12,1-2)

Adjon Isten nekünk hitet, hogy jól tölthessük a böjt áldott idejét.

Mert jöhet valami jó Názáretből.

forrás: http://www.orthodox.net/sermons/great-lent-sunday-01_2002+triumph-orthodoxy-come-and-see.html

Láttalak a fügefa alatt...

Evangélium: Jn 1,43-51

Szerző: ft. Anthony M. Coniaris

Mikor Jézus meglátta Natanaelt felé közeledni, ezt mondta neki: „Íme az igaz izraelita, akiben nincs álnokság”. Natanael megkérdezte: „Honnan ismersz engem?” Erre Jézus így felelt: „Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak a fügefa alatt”. Nem azon csodálkozott Natanael, hogy Jézus látta őt a fügefa alatt, hanem azon, hogy benső gondolataiban olvasott. Natanael ezt mondhatta magában: „Íme egy ember, aki megérti az álmaimat és ismeri imádságaimat, és aki belém lát. Ez nem lehet más, mint az Isten Fia, nem más ő, mint a megígért Messiás”.

Isten az, aki lát

„Izrael fiai sóhajtoztak és segítségért kiáltottak a munka miatt. Kiáltásuk felszállt Istenhez a szolgaságból, ő pedig meghallotta sóhajtozásukat, és megemlékezett arról a szövetségről, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött. 25 Rátekintett az Úr Izrael fiaira, és megjelent nekik” (Kiv 2,23-25). Isten az, aki látja népe szenvedését. Azt mondta Mózesnek: „Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt, és ismerem szenvedését. Leszálltam tehát, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből…” (Kiv 3,7-8).

Milyen nagy a te Istened?

Dr. Henri Norris Russell, egy híres csillagász, egyszer arról tartott előadást, hogy mennyire végtelenül fenséges a világegyetem a mi kis bolygónkhoz képest. Amikor befejezte előadását, egy hölgy odament hozzá, és azt kérdezte tőle: „Ha a Föld ilyen kicsi, és a világegyetem ilyen nagy, akkor hihetjük-e, hogy Isten figyel ránk?” Dr. Russell ezt felelte neki: „Attól függ asszonyom, hogy milyen nagy az az isten, amelyben Ön hisz”.

A kereszténység Istene nagyobb, mint a világegyetem, amelyet Ő maga teremtett; elég nagy ahhoz, hogy minden egyes gyermekére odafigyeljen. De mi az, amit figyel? Mit jelent Isten szeme előtt élni? Azt jelenti vajon, hogy megfenyegethetjük gyermekeinket mondván: „Isten lát téged. Vigyázz, hogy viselkedsz!”, és így egy Gigantikus Dadát készítünk Istenből, aki ingyen dolgozik helyettünk, amikor nem vagyunk otthon? Vajon ezt jelenti Isten szeme előtt lenni?

Egyes börtönök a stratégiailag fontos helyeken videokamerákkal vannak felszerelve, hogy minden egyes fogvatartottat szem előtt tarthassanak, akárhol is legyenek. Az őrök mindenhol látják őket. Semmi sem maradhat rejtve a képernyőkre szegezett szemektől. Ilyen kamerák vannak a bankokban, kórházakban és üzletekben is. Isten mindentlátó szemére emlékeztetnek minket. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan Isten jelenlétében élünk, aki mindent lát? Isten valóban egy csupa-szem lenne, aki folyamatosan felügyel minket, hogy lássa mikor hagyjuk el magunkat? Biztosan nem!

Platón mondott egyszer egy mesét egy pásztorfiúról, aki talált egy láthatatlanná tevő gyűrűt. Ez alkalmat biztosított számára, hogy bármit megtegyen anélkül, hogy meglátták volna. Mielőtt a gyűrűt megtalálta rendes, jó fiú volt. De amikor megszabadult a körülvevők figyelmétől, gátlástalan és önző lett. Bizonyára jó dolog az, hogy felebarátaink szeme előtt zajlik az életünk. A valóság az, hogy amikor az emberek elhagyják otthonukat, és olyan helyre mennek, ahol nem ismerik őket, hajlamosak arra, hogy olyan dolgokat tegyenek, amelyeket általában nem szoktak. Lloyd C. Douglas „A talár” című regényében Marcellus megkérdezi Justust: „Mit gondolsz, hova ment Jézus?” Justus azt feleli neki: „Nem tudom, barátom, csak azt, hogy él, és örökké arra várok, hogy meglátom. Olykor úgy érzem a jelenlétét, mintha mellettem lenne. Ez segít abban, hogy becsületes maradj. Nem érzed a kísértést, hogy valakit becsapj, vagy hazudj, vagy valakit megsérts, ha érzed, hogy Ő melletted van”. Marcellus akkor azt mondta: „Azt hiszem, nagyon kényelmetlen lehet, hogy egy láthatatlan jelenlét örökké kísér”. „Akkor nem, ha ez a jelenlét megvéd téged, Marcellus. Nagy öröm, ha olyan valaki van melletted, aki arra késztet, hogy mindazt a jót add ki magadból, ami benned van”.

Edward R. Murrow leírta egyszer a britek titkát a nácista zsarnoksággal szemben: „Tudatosság nélkül mélyen a történelmükbe ástak, és megérezték, hogy Drake, Raleigh, Cromwell és a többiek onnan felülről nézik őket, és ez bensőleg kényszerítette őket, hogy elődeikhez méltóan viselkedjenek”. Az, aki mindig felülről ránk tekint, a mi Urunk Jézus Krisztus. Mi is mennyire kötelezve kellene érezzük magunkat arra, hogy méltóaknak lássunk a szemében! Ezt jelenti, hogy éljünk Isten jelenlétében, aki lát minket. Ugyanolyan ez, mint a kislány esetében, aki jól érezte magát, amikor megmutathatta egy újonnan megtanult táncát. A kislány szórakozásának felét az adta, hogy egy barátságos szempár végig követte lépteit.

A végső elkeseredés

A végső elkeseredés akkor jön el, amikor érezzük, hogy senki nem lát minket. Thornton Wilder darabjában, „A mi városunk”-ban, egy fiatal nőnek, aki nem sokkal az esküvője után meghalt, lehetősége nyílik arra, hogy még egy napot a házában töltsön el. És mivel szellemként tér oda vissza, senki sem látja. Az elszigeteltség, amit ez okozott, több volt, mint amit el tudott viselni. Még mielőtt a nap letelt volna, visszavágyott a dombon levő sírjába.

Minthogy Krisztusban már láttuk Istent, tudjuk, hogy Ő lát minket és gondunkat viseli. Egy kislány jelen volt egy összejövetelen, ahol Calvin Coolidge amerikai elnökségi jelölése volt a téma. (Elnöke volt az Egyesült Államoknak 1923 és 1929 között). Miután megérkeztek a vendégek, elkezdték a jelölést tárgyalni. Egyszer csak a kislány megállította a beszélgetést, és azt mondta, hogy Coolidge a legalkalmasabb jelölt. Édesapja megkérdezte, hogy miért. A kislány felemelte a kezét, amelyen az egyik ujj be volt fáslival kötözve, és azt mondta: „Ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy megsebesült a kezem, és megkérdezte, mi történt vele és hogy érzem magam”. Isten nincs milliónyi kilométerekre tőlünk. Lát minket. És törődik velünk. „Egy veréb sem eshet le a földre a ti Atyátok tudta nélkül”, ezt mondta Jézus.

Hogyan lát minket Isten?

Isten nem egy elefántcsonttorony magasságából lát minket, hanem a kereszt magasságából. Krisztus megtanított minket, hogy Isten tekintete a szeretet és az irgalom tekintete. Ő nem azért néz minket, mert meg akar büntetni, hanem azért, mert szeret minket. Az igazság az, hogy annyira szeret minket, hogy nem tudja rólunk levenni a szemét. Mint az édesanya, aki nem tud nem nézni újszülött gyermekére, az Úr sem képes levenni szemét az igazról (Jób 36,7). Látja amikor szenvedünk. És mivel látja, meg tud simogatni és tud erőt is adni. És mivel tudjuk, hogy lát minket, mondhatjuk neki: „Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy” (Zsolt 22,4).

Látja a mi szomorúságunkat. Látja bűneinket. De ha bűnökben is vagyunk, olyan szeretettel néz ránk, ami bűnbánatra indít. Jézus így tekintett Péterre, miután az háromszor megtagadta. Ezután Péter kiment, és keserűen sírni kezdett. Miért? Mi volt Jézus tekintetében, ami arra késztette Pétert, hogy sajnálja amit tett, és Pünkösdkor a legnagyobb igehirdető legyen? Bizonyára Jézus tekintete együttérzéssel és szeretettel volt tele. Ez törte meg a hirtelen apostolt. Isten az, aki lát minket a bűneinkkel együtt. De az ő látásmódja a szeretetnek a megvalósulása, ami bűnbánatra és megbocsátásra hív meg mondván: „Jöjjetek, és szálljunk perbe! – mondja az Úr. – Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; ha vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú” (Iz 1,18).

Azért látja szenvedésünket, hogy vigasztaljon. Ő azért veszi észre a bűnös tetteinket, hogy tudatossá tegyük hibáinkat, és elvezessen a megtéréshez. De Isten maga mondja azt is, hogy „Én nem úgy nézek, mint egy ember; mert az ember az arcot nézi, az Úr azonban a szíveket nézi” (1Kir 16,7). Vannak egyes emberek, akik annyira tudják arcukat szabályozni, hogy lehetetlen kitalálni mi van az arckifejezésük mögött. De Isten a szívet nézi. Ő a jellemet látja. Ő látja minden tett mögöttes indíttatását. Különbséget tud tenni a valóság és a hamisság, a kifejezés és a szándék, a maszk és a valódi között. Végül gondoljunk az együttérzésre, amely Jézus tekintetében jelen volt; mert ez az a szem, amellyel Isten ma minket néz. Mekkora együttérzés lehetett Jézus szemeiben, amikor Jeruzsálemre tekintve, néhány könnycseppet ejtett. Milyen együttérzéssel tekinthetett azokra, akiket meggyógyított vagy feltámasztott. Vagy milyen együttérzés volt a szemében, amikor barátja, Lázár sírja előtt sírt.

Az a mód, ahogyan az emberekre tekintünk, nagyon meghatározó számukra. Nézhetünk úgy, hogy az a másik számára nyomasztó legyen. Egy pillantásunk sebezhet és összetörhet. Vagy nézhetünk hideg közönnyel, ami megaláz és rombol. De tekinthetünk embertársainkra jósággal és melegséggel is, olyan pillantással, ami bátorít, ami másokat megnyit, ami másokban erőt szabadít fel. Így tekint Isten ránk.

Romano Guardini nagyon jól fogta meg Isten tekintetének jelentőségét, amikor ezeket írta: „Isten az, aki lát. De az ő tekintete a szeretet megvalósulása. Tekintetével átöleli a teremtményeket, fenntartja őket és bátorítja... Tekintete nemcsak annyi, hogy néz: alkotó szeretet, az az erő, ami a dolgoknak segít azzá lenni, amik valójában és megmenti őket az elfajulástól és a széteséstől... Isten arcát az ember felé fordítja és ezzel saját magát adja az embernek... Tőle láttatni nem jelenti azt, hogy egy szenvtelen tekintetnek vagyunk kitéve, hanem a legnagyobb odafigyeléssel vagyunk beburkolva... Lát minket, ha akarjuk, ha nem... Életünk legnagyobb hibái vagy rosszaságai nem halálosak egészen addig, míg Vele szembesítjük azokat. Az a cselekedetünk, hogy magunkat az Ő szemei elé tesszük már önmagában a megújulás kezdete... De minden veszélybe kerül akkor, ha megpróbáljuk magunkat és életünket elrejteni szemei elől” (Romano Guardini: Az élő Isten).

„Aki a szemet alkotta, nem lát?” – kérdezi a zsoltáros. „De lát!” – válaszoljuk mi. Látta mi van Natanael szívében. Látta Ábrahámot. Látta szenvedő népét Egyiptomban. Lát ma is. Látja, ha szenvedünk, és megvigasztal. Lát minket bűneinkkel együtt, hogy megbocsásson. A keresztről lát minket. Szeretettel néz ránk és tekintete arra ösztönöz, hogy a legjobbat adjuk magunkból. Ha Krisztus szemei ablakok, amelyen keresztül Isten minket lát, akkor ugyanazok a szemek tükrök is, amelyben mi meglátjuk azt a valónkat, akit Alkotónk és Megváltónk szeret.

Minden nap, bármit teszünk, mondunk, próbálunk, gondolunk, elképzelünk, Isten szeme előtt van. Ennek forradalmasítania kellene létünket és életünket. Jézus ezt felelte: „Mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt”.