A gonosz szőlőművesek a modern világban - Pünkösd utáni 13. vasárnap

 Pünkösd utáni 13. vasárnap

Evangélium: Mt 21,33-42

Szerző: Google AI

1. Az „All-inclusive” keresztény (Amikor azt hisszük, a szőlő a miénk)

Kedves Testvérek! Ismerjük a jelenetet, amikor a nyaraláson a hotelben karkötőt kapunk, és onnantól kezdve úgy érezzük, a mienk a világ. Hajlamosak vagyunk a szőlőművesekhez hasonlóan azt gondolni, hogy az életünk is egy ilyen „all-inclusive” wellness-hétvége, ahol Isten a recepciós, a parancsolatok a házirend (amit persze senki sem olvas el), a világ pedig a mi privát svédasztalunk.

Amikor a Gazda küld egy szolgát – mondjuk a házastársunkat, aki vasárnap reggel finoman megjegyzi: „Drágám, nem kellene elmenni a templomba ahelyett, hogy a telefont nyomkodod?” –, mit teszünk? Nem kövezzük meg fizikai értelemben, de jön a modern szőlőműves reakció: egy mély sóhaj, szemforgatás, vagy egy barátságosnak nem nevezhető morgás. Úgy teszünk, mintha a Gazda küldötte puszta zaklatás lenne, aki bele akar szólni a mi tökéletesen menedzselt magánbirodalmunkba.

2. A GPS és az „Én jobban tudom” mentalitás

A gonosz szőlőművesek tragédiája az volt, hogy azt hitték, okosabbak a tulajdonosnál. Mi is pontosan ilyenek vagyunk, amikor Isten törvényeivel vitatkozunk. Olyan ez, mint amikor az autóban ülve a GPS határozottan mondja, hogy „Forduljon jobbra”, de mi rácsapunk a műszerfalra: „Ugyan már, én harminc éve ezen az úton járok, ez a gép semmit sem tud!” – aztán tíz perc múlva ott állunk a sárban egy zsákutca végén.

Amikor Isten a prófétáin keresztül üzenni próbál nekünk, mi gyakran „le némítjuk” a fentről jövő GPS-t. Azt mondjuk: „Istenem, te érts meg, a tízparancsolat nagyon szép volt a sivatagban, de te nem élsz a mai gazdasági helyzetben, nem ismered a főnökömet, és főleg nem láttad még az anyósomat!” Kidobjuk a szolgákat a kertből, mert meg vagyunk győződve róla, hogy a szőlőt sokkal jobban tudjuk vezetni Isten nélkül.

3. A VIP-szektor a templomban

Jézus a korabeli vallási elitet kritizálta a példabeszéddel. Valljuk be, néha mi, vasárnapi keresztények is hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, mint akik bérleti jogot váltottak az üdvösségre.

Kiülünk a megszokott padsorunkba – amihez egyébként láthatatlan tulajdonjogunk van, és ha egy gyanútlan idegen leül oda, képesek vagyunk ránézni azzal a tipikus „gonosz szőlőműves” tekintettel, hogy „Ez az én helyem, itt én vagyok a bérlő már húsz éve”. Azt gondoljuk, hogy a hitünk egy zártkörű VIP-klub. És ha jön valaki a kerítésen kívülről – egy tetovált fiatal, egy megtért bűnös –, hajlamosak vagyunk megijedni, hogy „Jaj, a végén még a tehetségesebbek megisszák a mi mustunkat!

Karácsonyi körlevél - 2013

Nagyméltóságú László Püspök
Pasztorális Körlevél

„József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, hiszen a Szentlélektől van áldott állapotban, Fiút fog szülni, akit te Jézusnak nevezel, mert ő szabadítja meg népét bűneitől” (Mt.1,20-21)

   Szeretett krisztushívők, fölszentelt személyek, Egyházunk fiai és leányai! üdvözöllek egyenként mindnyájatokat az Úr születésének szép és igen várt ünnepén.
Mindannyian végigfutottunk egy naptári évet, amiben, mint koszorú, fonódtak egybe, az öröm és teljesülés, várakozások és lehet csalódások, munkával és igyekezettel. Ma az Úr születésének ünnepén  mindnyájan arra vagyunk hívatva, hogy megköszönjük Istennek a legnagyobb ajándékot, az Ő Fiának születését, aki irántunk való szeretetből közénk jön, keresvén szíveinket, hogy életünk történelmi idejét az Ő örökkévalóságával koszorúzza meg. Ebben a valódi ugyanakkor titokzatos találkozásban születik meg és alakul olyan forrássá Krisztus, amiből ered a hit és megöntözi minden egyes ember életét a remény vizével és az élet örömteljes értelmével az örökkévalóságra.
Ebben az évben gondolatainkat Szent Máté evangélista által mutatott események felé  irányítsuk, megállván egy elmélkedési pillanatra, hogy elmélyedjünk az utazó bölcsek alakjában, akik követik a csillagot, azzal a kívánsággal, hogy megtalálják az újszülött Királyt: „ Jézus Krisztusnak ez az eredete: anyja Mária, József jegyese, még egybekelésük előtt, méhében fogant a Szentlélekből. Férje József igaz ember volt, és mivel nem akarta rossz hírbe hozni  és az volt a szándéka, hogy titokban bocsájtja el”(Mt. 1, 18-19)
Mennyi gondban és elfoglaltságban van része az embernek, és kívánsága hogy saját jólétét megvalósítsa! Milyen elővigyázatos, küzdelmet és munkát nem kímélve mindent megtesz, hogy elérje célját, és mindezekben, ha nyitott szíve van az Isten felé, megtalálja az utat, a mértéket és beteljesedést, amit keres. Az ember magától, saját erejéből vagy értelméből nem képes megérteni létezésének titkát,  ha nem hagyja hogy az Isten szava a hit által vezérelje.
    Az igaz Józsefnek az angyal álmában jelenik meg, mint igaz mivoltának jutalma, bátorítván őt és felfedvén a felfoghatatlan értelmét: Jézus isteni származását, hogy jegyese Mária, Istentől kiválasztott Szűz, a magasságbeli Anyja legyen : „Ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, hiszen a Szentlélektől van áldott állapotban, Fiat fog szülni akit te Jézusnak nevezel, mert Ő szabadítja meg népét bűneitől” (Mt. 1, 20-21) 
    Szent József a keresztény ember példaképe, aki tisztességesen dolgozik, a hit értékeihez ragaszkodva, de életéből nem marad ki a megpróbáltatás, a kérdések, kétségbeesések a mindennapi eseményekkel szemben. Elfogadja az Isten tervét, hivatása arra szól, hogy a gyermek apja legyen, annak aki születni fog. Mi magunk is arra vagyunk hivatva, hogy megtegyük Isten akaratát, csak sokszor nem vesszük figyelembe, hogy Istennek vagyunk munkatársai a társadalomban és a közösségben amiben élünk: „Amikor Jézus a Júdeai Betlehemben megszületett, Heródes király napjaiban, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és érdeklődtek:Hol van a zsidók királya? Láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki” (Mt. 1, 2)
    A keresztényi hit kétezer éve után, mi tudjuk hol született Jézus, vagyis tudjuk a földrajzi helyet, ahol belépett a föld történelmébe, mint halandó. Mint halhatatlant nem tudjuk mindig hol található. Ezért a lelki élet útja úgy mutatkozik, mint egy utazás. A lelki élet vége az hogy Istennel találkozunk, de a találkozás nemcsak az út végén valósul meg, hanem annak folyamán is. A bölcsek nem tudhatták pontosan a helyet, ahol született az új király, csak a jeleket látják és ismerik, de rögtön útnak indulnak. Ezen az utazáson a kapott jelek erősítik őket, hogy továbbmenjenek, hogy megtalálhassák és láthassák Azt, akinek érkezését tudományuk által felvilágosítást nyertek. Részben, mint olyan személyek, akik a pogány világ papi osztályának képviselői, másrészt a tudomány, a csillagászat jó ismerői leolvassák a világegyetem jeleit, amelyek Jeruzsálem felé vezetik őket, a kinyilatkozás városába. A bölcsek földi maradványai ma Köln városában (Németországban) találhatók, ahová Barbarossa Frigyes király vitte a XII. században, miután szétrombolta Milano városát, ahol addig voltak. A Betlehemi hasonló ahhoz az úthoz, amit a modern tudomány tesz, hogy a hittel találkozzék,
    A bölcseket egy csillag vezette, és elérkeznek Heródeshez Júdea királyához, abban az időben keresvén Júdea királyát, Jézust. Azért, hogy elérjék az igazi teljességet, a tudománynak szüksége van a hitre, nemcsak hogy az álláspontjukat javítsák vagy a keresés eszközeit finomítsák, hanem hogy megismerjék a helyet ahol találkozhatnak a Teremtő Istennel és a világ Megváltójával. Júdea vezető papsága és tudósai csak akkor tudnak segítő választ adni, ami megmutatja az utat a Júdeai Betlehembe, miután megvizsgálták az Írásokat.Mert így jövendölte a próféta: „Te Betlehem, Júdea földje, éppen nem vagy a legkisebb Júdea fejedelmi városai között, mert belőled származik majd a vezér aki népemet Izraelt kormányozni fogja” (Mt. 2, 5-6)
    Az az ember, aki nem keres, nem talál, és következésképpen nem tud örvendezni felfedezéseinek újdonságaiban. A siker, legyen az lelki, szakmai, műszaki vagy anyagi, a keresés motorja, a nyitott személy dinamikája Isten felé.
A tehetetlenség, önelégedetlenség, a büszkeség, emberi  akadályok az útban.

Szeretetteim.
    A pasztorális év, ami a hitnek volt szentelve, a múlt hónapban ért véget. Az egész Egyház lelkesedett, egy év lelki gyümölcseivel lettünk gazdagabbak. A keresztény hit a kapu, amelyen belépünk az Isten világába.
    Legkevesebb 3 féle személy létezik a hittel való kapcsolat szempontjából. Elsősorban vannak gyakorló keresztények, akik rendszeresen látogatják a templomot, és részt vesznek a vasárnapi és ünnepnapi Szent Liturgiákon, az Egyházi közösségnek segítséget nyújtanak, üdvösségre hivatott emberek.
    Vannak, akik meg vannak keresztelve, de kevésbé gyakorlók vagy egyáltalán. Ezek megelégednek a tudattal, hogy keresztények, de nem ismerik a keresztény tanítást, és nem ízlelik meg a lelki igazságok izét. Ők az igazi szegények napjainkban, és mindenkor az Egyház szűkölködői. Ezekért az Egyház új utakat keres és alkalmakat arra, hogy újra gyújtsa az élő lángot a hit érdekében.
    A világon vannak még, akik nem ismerik Krisztust, mert még senki sem hirdette az igét az országukban, ahol élnek. Az Egyház rájuk is gondol és imádkozik a mennyei Atyához, hogy küldjön munkásokat, misszionárius papokat az Ő szőlőjébe.
    Püspökségünk folytatni fogja ebben az évben és a következőben is a kateketikai programokat a hit terjedése és elmélyítése érdekében. Mi az érdem testvéreim, hogy ha valaki mondja hogy van hite de nincs cselekedete? Vajon a hit üdvözíti őt? (…). így van a hittel is ha nincs cselekedet, magában halott (Jakab 2, 14-17).
    A Szentatya, Ferenc pápa a hit éve befejeztével kiadta az új apostoli buzdítást: Evangelii Gaudium (Az Evangélium öröme) amit a püspökökhöz, papokhoz, felszentelt személyeknek és a világ keresztényeknek intézett az Evangélium hirdetésével kapcsolatban. Egy terjedelmes leírásban, öt fejezetben a pápa új utat kínál, amit a Katolikus Egyház a következő években követni fog, az Evangélium hirdetésének és megélésének elsődleges figyelembe vételével.
    „Az Evangélium öröme megtölti mindazok szívét és életét, akik találkoznak Jézussal. Akik elfogadják az általa felajánlott megváltást, megszabadulnak a bűntől,  a szomorúságtól, a belső ürességtől és magánytól. Krisztussal örömünk folyamatosan megújul. Ebben az apostoli buzdításban minden keresztényt arra szeretnék bátorítani, hogy vegyen részt az evangelizáció történetének egy új fejezetében, amit ez az öröm határoz meg, és amely által új utakat fedezünk fel az Egyház utazása számára a jövőben. (Evangelii Gaudium 1).
    Az Evangélium hirdetése minden keresztény feladata marad és ez nem csak a papok és szerzetesek kötelessége. A családban az első helye a keresztény lelki erkölcsi értékek megismerésének. Éppen ezért szükség van jó keresztény családokra, akik az életnek és a hitnek iskolái a gyermekek és a közösség részére amiben élnek.
    Karácsony ünnepén csodálattal nézünk a Názáreti Szent családra, aki minden keresztény család részére példa marad, és látjuk, hogy a Szent Szűz és az igaz József élete az Isten szolgálatába van helyezve, és a gyermek Jézusért vállalják a fáradságot, veszélyt és megpróbáltatást.

    Szeretett testvérek,
A Karácsony ünnepe az öröm ünnepe, Jézus, Isten Fiának születése, ugyanakkor azonban a lelkünk születése is az Istenben, az isteni gyermek fogadása szíveinkben hétköznapjainkban.
A keresztények az Isten Fiának születése eseményeire nem úgy tekintenek, mint történelmi vagy földrajzi történésre, hanem egy létező valóságról, Jelenlétről. A Szent Liturgia éppen ennek a Jelenlétnek az ünneplése. Szent Ágoston mondta Vallomásaiban: „a lélek jobban jelen van ott ahol szeretet van, mint a testben, ami lelkesíti” - ezzel azt akarja mondani, hogy az ember szíve átéli az igazságot, amit igazán szeret. Hogy találkozzunk azzal aki jön, az idők Istenével, gyermekké változván. Mi magunk is meg vagyunk hívva, hogy tegyünk egy utazást a bölcsekkel együtt a hely felé ahol találkozhatunk.
Az ész csillaga elvezet a Szentírás kinyilatkozása felé. Jobban fogunk örvendezni ezek irányításának, és jobban fogjuk ismerni az utat amit mutat.
Miután a bölcsek megkapták a választ a zsidók papjaitól és tudósaitól: „És a csillag melyet napkeleten láttak előttük haladt, amíg végre meg nem ált, a hely fölött ahol a gyermek volt. Amint megpillantották a csillagot igen megörültek” (Mt. 2, 9-10)
Mennyi örömöt és bátorítást jelent az ember lelkében, amikor látja az életben a konkrét jeleket, hogy Isten nem hagyta el, hanem kíséri gondviselésével. Ezen jeleket nézzük mi is, és örvendezzünk általuk tudván, hogy az Isten munkája folyamatban van, és kísér a szerető gondviselés.
    A bölcsek elérkeztek a gyermek Jézushoz, földre borultak kinyitották kincses ládáikat, ajándékokat hoztak: aranyat, tömjént és mirhát. A hosszú út, amit tettek nem volt hiábavaló, megvolt az öröm és a lelki teljesülés, hogy megtalálták azt, aki őket alkotta. Leborultak előtte és imádták, mert megtalálták az ég és a föld Urát. A külső út, ami bevégződött, felkészíti és elkezdi a belső utat , az Isten imádását. Az ajándékok jelentést hordoznak, ahogy Szent Máté evangélista mondja: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt. 6,21), úgy hogy az értékek, amiket jobban szeretünk, azok jobban jelen vannak az életünkben. A bölcsek kinyitják a szívüket és ajándékaikat ajánlják amik benne voltak: - arany: látható gazdagság, ami azt képviseli, hogy az ember mit birtokol
            - tömjén: láthatatlan, mint Isten és képviseli, amit egy ember kíván
            - mirha: olaj ami a sebeket gyógyítja vagy óvja a testet a romlástól, képviseli hogy mi az ember
    Az ember kinyitja és az Istennek ajánlja vagyonát, kívánságait, gondjait az Isten pedig belép az embernek ebbe a világába. Az Isten az emberben születik, az ember az Istenben, itt pedig összefonódik az út.
    Elérkezvén mi is szeretett hívek a mai ünnep pillanatáig, nem marad más hátra mint az öröm, hogy kívánjak mindenkinek, családotoknak szeretteiteknek áldott Ünnepeket békében és örömben.
    Az új Év ami következik hozzon egészséget és jólétet. Számos éven át!





                                                                                                                          + László
                                                                                                         Máramaros és Szatmár Püspöke





Kiadatott Rezidenciánkon Nagybányán
az Úr 2013. évében, december 25-én

Hát kilence hol vagyon? - A tíz leprás meggyógyítása

Apostol: Kol 1,12-18
Evang;lium: Lk 17,12-19
Szerző: ft. Pál Feri (palferi.hu)

Tulajdonképpen mi játszódott le az evangéliumi kilenc leprás férfiben, akiknek elmúlt a betegsége? Hogy mennyire gyógyultak meg, azt nem írja le a Szentírás, mindenesetre a leprájukból kigyógyultak kétség kívül. Mi játszódhatott le a lelkükben? Annyira nem állnak távol tőlünk, hiszen mondhatnánk Jézus szavaival: az vesse rájuk az első követ, aki bűntelen, akivel még nem fordult elő, hogy valami jó érte, és elfelejtette megköszönni, elfelejtett hálát adni érte.

Mindannyiunknak lehet élménye arról, hogy valami, amit akkor annyira természetesnek vettünk, két év, tíz év, ötven év múlva jutott eszünkbe, hogy is lehet, hogy ezt sohasem köszöntem meg. Mennyire természetesnek tartottam azt ott és akkor. Tulajdonképpen az emberi természetünkbe bele van ez írva. Most képzeljük el ezeket a leprás embereket! Hogyan képesek fönntartani az életüket akkor, amikor kiközösítik őket a társadalomból, a kultuszgyakorlásból, az istenkapcsolat intézményes és megszentelt formáiból? Hogyan, hogy képesek életben maradni? Úgy, hogy képesek alkalmazkodni a rosszhoz. Úgy, hogy képesek valamiképpen elfogadni, megszokni, elhordozni és elviselni a rosszat. Ha minden nap az újdonság erejével hatna rájuk, ha minden reggel azzal kelnének fel, hogy miért éppen én, akkor nem sokáig élnének. Valamiképpen megtanultak együtt élni a betegségükkel, akkor is, ha nagyon vágytak rá, hogy meggyógyuljanak. Nagyon egyszerűen az emberi természet rugalmasságához tartozik, hogy megtanuljunk egészen lehetetlen életfeltételek és életkörülmények között is élni, mégpedig azáltal, hogy ezekhez a rettenetes nehézségekhez is tudunk alkalmazkodni. És a jóhoz nem tanulunk meg alkalmazkodni? Dehogyisnem. Tulajdonképpen az emberi természetünknek, ahogyan megtanulunk a rosszban is valamiképpen létezni, ugyanennek az emberi természetnek a másik része, hogy a jót is nagyon hamar megszokjuk. Igazán van bennünk egy rugalmasság, s ha a jót kapjuk egy ideig, egészen természetes lesz, egyszerűen megszokjuk. De ha ez az emberi természet része, és a mai történetben úgy tűnik, hogy kilenc emberben az emberi természet a maga útján-módján egyszerűen csak nagyon gyorsan hozzászokott ahhoz, hogy tulajdonképpen az életem nagyobb részét egészségesen éltem. Hát ez ismerős, jól van, egyszerűen csak visszatértem a normális életemhez. Mi ebben a rendkívüli? Ezt szoktam meg egész életemben. Az a rendkívüli, ha beteg vagyok. Tehát végül is tulajdonképpen mindegyikünk emberi természetéhez hozzá tartozik akkor az, hogy azt a jót, ami az életünkben van, már réges régen megszoktuk. És ezért valóban szinte föl se tűnik, hogy mi is az a jó? Szinte külön tudatosításra volna szükségünk ahhoz, hogy egymás után újból és újból rácsodálkozzunk mindarra a jóra, amit már tulajdonképpen annyira megszoktunk, hogy eszünkbe sem jut nemhogy rácsodálkozni, hanem még hálásnak lenni vagy megköszönni sem. Még egy gondolatot hadd fűzzek ide. Éppenséggel a jóllétről, boldogságról, elégedettségről való kutatások azt bizonyítják, hogy tulajdonképpen az anyagi gazdagság nem járul hozzá a boldogságunkhoz döntő módon. Mi az, ami mégiscsak hozzájárul? Az, hogy azt tudhassuk, hogy alapvető szükségleteinket mi s a szeretteink mégiscsak ki tudjuk elégíteni ételben, italban, ruházkodásban, menedékben és otthonban és a többiben. Mondhatnánk azt, hogy tulajdonképpen egy alapszinten mindegyikünk boldog lehet és meg tudunk elégedni, hogy ilyen az emberi természet, hát egyfelől. Másfelől pedig a kutatások azt bizonyítják, hogy évtizedről évtizedre annyira hozzá tudunk szokni a jóhoz, hogy ha megkérdezik tőlünk: na, és mi az alapszint? Mi az a minimum, amivel tulajdonképpen egész jól meg tudnánk lenni? Csakhogy ez, amit mi alapszintnek tekintünk, ez is egyre jobban emelkedik. Azzal összefüggésben, hogy mennyi jót szoktunk már meg az életünk során. És végül is, amikor ez az alapszint már nem tartható, akkor döbbenünk rá, hogy tulajdonképpen kevesebbel is tudunk  létezni, sőt tulajdonképpen még úgyis tudunk egymásnak örülni vagy úgyis azt tudjuk mondani, hogy az életünknek kétségkívül így is van értelme. Ez az első gondolat, hogy a jóhoz hozzászoktunk. És milyen nagy dolog, ha éppenséggel, merthogy ez az emberi természet logikája, egy kicsit tudatosítjuk azt, hogy mi is ez a logika, és hajlandók vagyunk újból és újból ránézni mindarra a jóra, amit már megszoktunk, és ezért föl sem tűnik.

Aztán a második, a jót természetesnek tartjuk. Persze biztos vannak köztünk olyanok, akik a rosszat tartják természetesnek, és azt mondják, hogy tudom én milyen a világ, dehogy tartom én a jót természetesnek. Ez tulajdonképpen ugyanaz a gondolatmenet, csak pontosan a fonákjáról nézve. Mi ennek a logikának a veleje? Az, hogy jónak tartjuk vagy természetesnek tartjuk a jót, miért is? Azért, mert többé-kevésbé úgy élünk ebben a világban nem egyszer, hogy mi vagyunk a világ középpontjában. Minél inkább képzeljük el úgy az életet, hogy mi vagyunk a világ középponjában, minél inkább hangsúlyozzuk azt, hogy az én életem, a saját életem, annál inkább természetesnek tartjuk, ha valami jó ér bennünket. Miért is? Hát mi vagyunk a világ középpontjában. Elég szomorú lenne, ha van egy lény, aki a világ középpontjában él, és még neki se megy jól az élet. Hát mi van azokkal a nyomorultakkal, akik a szélére sodródtak? Tehát, ha én vagyok a világ középpontja, minél inkább, nem is annyira elméletben, hanem inkább gyakorlatban, így látom és élem az életem, annál inkább azt gondolom, hogy a jó a természetes. És annál inkább háborít fel a rossz. Hogyha az éppenséggel engem ér, hogyha beteg leszek, akkor kikérem magamnak, hogyhogy én beteg lettem, hiszen ébn vagyok a világ középpontja: Tehát éppenséggel egy picit magunkat is tesztelhetjük ezzel, hogyha fölháborít bennünket a rossz, ami minket ér, és a jót pedig egészen természetesnek tartjuk, nem egyszer tünete annak, hogy még túlságosan is mi vagyunk egy általunk elképzelt világ középpontjában. És minél inkább kikerülünk ebből a középpontból, és egyszerűen csak része vagyunk valaminek és Valakinek, annál inkább elfogadható számunkra, hogy néha van egészség és néha betegség, néha jó sors, néha bal sors, néha az emberek annyira tudnak minket szeretni, hogy egészen meglepődünk rajta, néha meg úgy utálnak minket, hogy azon lepődünk meg, és tulajdonképpen ebben semmi meglepő nincsen. Egyszerűen mikor kapunk vegyesen, az éppenséggel megfelel annak a helyzetnek, hogy egy természetesen átlagos emberi életben az úgy van. Második gondolat így szól, minél inkább énközpontú életet élünk, annál inkább felháborít a rossz, hogyha azt velünk csinálják, és annál inkább természetesnek vesszük a jót, ha mi kapjuk.

Aztán a harmadik, hogy a jót akármilyen furcsán is hangzik ez, tulajdonképpen megtanultuk nem becsülni. Van is egy nagyon találó mondás, így szól: a jobb a jónak elrontója. Márpedig nekünk a legjobb kell. Főleg mi vagyunk a világ középpontjában, hát nemde, legalábbis az általunk elképzelt világban azért mégiscsak a legjobbat akarjuk. Pl. Az igazi. Férfiként nekem a legjobb nő kell, nőként a legjobb férfi, és úgy hívom hogy „igazi”. Nekem a legjobb kell kétség kívül, és ezt tartom a leginkább magától értetődőnek. Milyen érdekes ez, régen nem is annyira az igazit keresték. Azt mondták: Igazi? Ó! Hát ki tudja az hogy van? Keresek egy igaz embert. Azt hiszem az jó lesz. Keresek egy igaz embert, s ha van egy igaz ember, hozzá majd még alkalmazkodni is érdemes lesz. Hát egy igaz embert biztos könnyű lesz szeretni, vagy legalábbis könnyebb, mint egy gazembert. Ezért hát keresek egy igaz embert. Mi azonban nagyon szeretünk megtanulni valamit, ez pedig az, hogy hajlamosak vagyunk a jót lebecsülni. Miértis? Mert az életünkben az igényszintünket nagyon megemeltük, mert hát szabadon mégis csak legyen az a legjobb, ezért a jó nem tűnik elég jónak, az édes elég szépnek, a szép elég szépnek. A tökéleteshez képest tényleg nem olyan. És éppenséggel abban a világban van, aminek mi is része vagyunk és fenntartói. Megveszem a legjobb telefont, vagy a legcsinosabb valamit, és két hét múlva, vagy lesz annál újabb, kisebb, gyorsabb, fényesebb, ügyesebb vagy pedig 20 százalékkal olcsóbb. Úgyhogy a harmadik, hogy tulajdonképpen megtanultuk megszokni a jót, természetesnek venni és ráadásul nem is nagyon becsülni, mert úgyis van valami jobb. Ráadásul az lehet, hogy épp a szomszédnál van.

Az utolsó, tulajdonképpen azt is eléggé megtanultuk, elsajátítottuk ezt a szemlétetet, hogy tárgyiasítsuk a jót, és ne lássuk azt, hogy tulajdonképpen minden jó mögött, minden érték mögött valamilyen személy áll. Minden mögött. Mi hívő emberek, aztán végképpen ezt mondhatjuk, hogy minden jó mögött Valaki van, ha másképp nem, akkor a Teremtő Isten, ha másképp, a Megváltó Jézus, ha másképp, a Megszentelő Szentlélek. Az emberi viszonyainkban is. Itt egy könyv. Emberek készítették. Itt ez a mikrofon, emberek készítették. Minden, amire úgy tekintünk, hogy ez egy értékes dolog, emberek vannak mögötte, és mi oly jól megtanultunk elvontatkoztatni az emberektől, és szerelmeseknek lenni tárgyakba. Ezt nagyon jól megtanultuk. Már nem látni embereket, csak tárgyakat. Pl. Elhittük azt, és a gyermekeinknek megpróbáljuk ezt meg is adni, hogy a játékban sem az az érdekes, hogy kivel játszik, vagy hogy milyen elmélyülten, vagy hogy is játszik, hogy mi játszunk a gyerekekkel, hanem elhittük, hogy a játék számít, a tárgy. Hogy meg kell venni a legjobb játékot, és akkor játékügy le van zárva. Merthogy az egy tárgyon múlik, és ezt elhittük. Hát a játék nem a tárgyon málik, hanem valakin, aki játszik. És főleg valaki kell, akik tudnak együtt játszani. A játék a folyamatokon múlik, aközben átélünk valamit, az a játék, nem pedig egy tárgy. Legföljebb azzal a tárggyal tudunk játszani, de attól tudunk vele játszani, hogy elég a fantáziánk, és tudhatjuk azt, hogy nem a tárgyon múlik, hanem a személyen, aki játszik. És milyen érdekes, hogy miközben tárgyiasítunk mindent, közben egészen elveszítjük egymást. Pl. Azt mondjuk, értékek világa. Ilyenkor mire szoktunk gondolni? Személyekre legritkább esetben. Értékek világa, hogy a Józsi meg a Pisti, Marika meg Klárika. Értékek világa, és aztán az értékek világa rajtuk keresztül valahogy megnyilatkozik. Az értékek világa, az elsősorban mi vagyunk, személyek. És milyen érdekes az is, ahogyan elhittük, hogy a tárgy fontos s a tárgyakat elkezdtük személyesíteni, s akkor végül már egész el is akadtunk, hogy én vajon értékes vagyok –e vagy sem. De ha van jó autóm, akkor értékes vagyok. Ha van egy elegáns lakásom, értékes vagyok. Ha van egy drága cipőm, amivel eljövök a vasárnapi misére, kétségkívül értékes vagyok. És szép lassan, saját értékünket elkezdtük a tárgyak értékén mérni. S minél értékesebb tárgy volt a birtokunkban, annál inkább gondolhattam azt, hogy: ebből is látszik, hogy értékes vagyok. De érdekes ez! És milyen nagy dolog, ha visszatérünk ahhoz a szemlélethez, hogy a valami mögött Valaki van. Bármilyen jó is az, értékes és klassz és kívánatos, amögött mindig van Valaki. És milyen nagyszerű dolog az, hogy akármerre megyünk, bármilyen tárgyra esik a tekintetünk, tudhatjuk, azt valakinek köszönhetjük. És ha valamire azt gondoljuk, na kétségkívül emögött nem áll ember, hát akkor meg az Istent gyaníthatjuk mögötte. Hát minden amire azt mondjuk, jajj hát köszönöm, valójában személyes. Legföljebb egy személy valahogyan tárgyiasított valamit a maga értékességéből.

De nagy dolog tehát az, ha picit megrázzuk magunkat és azt mondjuk, érdemes volna lerázni azt a port, ami az úton ránk tapadt, és látni a dolgokat úgy is, hogy egyáltalán nem természetes, ha valami jó ér engem. Szeretnék nem hozzászokni, szeretném nem magától értetődőnek venni, és a valami mögött meglátni a Valakit.

Szerelmes lettem... Istenbe

Apostol: Gal 2,16-20 és Tit 3,8-15
Evangélium: Lk 8,5-15 és Mt 5,14-19

Szerző: Fr. Demetri Tsigas

Honnan veszed észre, ha valaki szerelmes? Milyen jelek árulkodnak róla? Úgy néz ki, mintha be lenne kábítószerezve: mindennek örül, széles mosollyal járkál fel s alá, semmi nem tudja elvonni a figyelmét a szeretett személyről, néha még azokat sem veszi észre, akik körülötte vannak, nem foglalkozik anyagi dolgokkal, hacsak nincs köze a szeretett személyhez. Úgy tűnik, hogy nem érez fájdalmat, sem a sajátját, sem azt, ami a környezete számára fájdalmas. Sok időt tölt azzal, hogy a szeretett személyről beszéljen és róla ábrándozzon. Talán nekünk is volt ilyen élményünk, amikor telefonon beszéltünk a szerelmünkkel, illetve sokszor már nem is beszéltünk, hanem csak hallgattuk, hogyan lélegzik a másik, s egy órába került, míg elbúcsúztunk, arra várva, hogy ki fogja letenni hamarabb a kagylót. Ismerős, igaz?

Ezeket a jellemzőket keresi az Úr is rajtunk, amikor az ő Szavát hallgatjuk. A mai evangélium tanítása szerint azt szeretné, ha jó talaj lennénk. Vannak, akiket el sem ér az Isten Szava, vannak, akiket megérint, de a világ dolgai elfeledtetik, mások pedig, akik életében hatalmas lehetőségek vannak, de a félelmek vagy élvezetek nem engedik, hogy bennük a hallott Ige termést hozzon. Csak egy kis része, mondhatni számtanilag a negyede az embereknek az, akik nemcsak nyitottak az Isten szavára, hanem jó szokásaik és elkötelezettségük is megvan hozzá, hogy az Ige gyökeret verjen a lelkükben, ott növekedjen és gyümölcsöt is teremjen.

Hogyan mutathatjuk mi testben élők Isten iránti szeretetünket, aki lélek? Ez volt az a kérdés, amit 787-ben, a második Niceai zsinaton (hetedik egyetemes zsinat) az atyák feltettek. Isten Fia, a Szentháromság második személye emberré lett, így fizikai valója ábrázolhatóvá lett. E zsinat atyái kihangsúlyozták, hogy a festett képeket tiszteljük, de egyedül Istent illeti az imádás. Szóval mi, akik fizikai testben élünk, testünkkel hajlunk meg az ikonok előtt, csókkal illetjük, mert ezzel fejezzük ki szeretetünket Isten iránt, aki lélek.

Ez volt a hetedik egyetemes zsinat fő témája: az ikonok az igazhitű keresztények istentiszteletében és életében. Iréne császárnő és fia, Konstantin hívták össze a zsinatot. Az ikonoklaszta (képüldöző) időszak III. Leo uralkodása alatt kezdödött meg, aki azért tiltotta ki a képeket a templomokból, mert a zsidóknak és a muszlimoknak akart kedvezni. Azt gondolta, hogy ha nem lesznek képek a templomokban, akkor ők is kereszténnyé lesznek, és könnyebb lesz irányítani a birodalmat, kevesebb lesz a feszültség a vallások közötti különbség miatt. A zsinati atyák egyhangúlag jelentették ki, hogy szabad az ikonok előtt meghajolni, csókkal köszönteni, előttük gyertyát gyújtani, tömjénezni. Megfogalmazták teológiai nyelven is a különbséget: az ikonokat tisztelet=proszkünészisz illeti, az Istent az imádat=latreja. A tiszteletünk nem a képnek szól, hanem az ábrázolt szentnek. Csak Istent imádjuk. A keresztény hit ezen tanítását elfogadták keleten és nyugaton egyaránt, kivéve azokat, akik 27 évvel később, valószínűleg rossz fordítás miatt félreértve az atyák tanítását, újra elkezdték a képeket és képtisztelőket üldözni 814-ben, és ennek csak 843-ban, nagyböjt első vasárnapján lett vége, ami ezután az igazhitűség vasárnapja nevet kapta.

A legtöbb ember számára nem az első szerelem volt az utolsó. Általában ez azért van így, mert a szerelem egy álomképen alapult, nem pedig a valóságon. Szerelmesek lettünk, de nem a valós személybe, hanem egy feltételezett valóságba vagy olyan képekbe, amiket megálmodtunk a leendőbelinkről. Amikor a szerelem vak időszakán túlléptünk, akkor vettük észre, hogy kire is áldoztuk minden energiánkat, erőforrásunkat, figyelmünket.

Az egyház kezdeti időszakában előbb a Hitvallást tanították aztán az Úr imáját. Fontos volt, hogy az új keresztények tudják, hogy ki és mi az Isten mielőtt kapcsolatba léptek volna vele, és kifejezhették volna szeretetüket, szerelmüket iránta.

Ma is így kell lennie. Előbb tanulnunk kell Istenről. Ezáltal jutunk el arra a szintre, hogy ismerjük Őt. Hallgatjuk az ő Igéjét, és engedjük, hogy gyökeret verjen a szívünkben, gyümölcsöt hozzon, az örök életre. Mint ahogy a keresztény házasságot is örökre kötjük, úgy az Istennel való kapcsolatunk is örökkévaló. A keresztény házasság elkötelezettséget jelent, hogy a mindennapokban kifejezésre juttassuk másik iránt érzett szeretetünket. Ez néha komoly munkát igényel, egymás iránti bizalmat, megbocsátást és rendszeres kommunikációt. Jó szokásokat alakítunk ki közösen, mert ez a sikeres házasság alapja. Most nem egy béklyó jellegű házasságról beszélünk, hanem egy soha véget nem érő "mézes hetek" típusú kapcsolatról.

A keresztény életben is elkötelezettséget jelent Isten iránt. Elfogadni Őt, mint életünk Urát. Rábízni időnket, tehetségünket és kincseinket. Engedelmeskedni parancsainak szeretetből, nem kényszerből vagy félelemből. Szentgyónáshoz járulni, amikor bűnt követünk el ellene, hogy irgalmas megbocsátását kérjük. Böjtöt, imádságot és alamizsnálkodást jelent. Táplálkozni az örök élet eledeléből - olvasni Isten Szavát és a szentáldozásban testét és vérét magunkhoz venni.

Ezt a jó talajt tudjuk felajánlani, ha az akarjuk, hogy Isten Szava helyet találjon a lelkünkben. Isten azt szeretné, ha szerelmesek lennénk bele, nem vakon, hanem azzal az ismerettel, hogy tudjuk, ki ő és mit tett és tesz értünk.

Mi válaszolunk? Keresem az Igét, tiszta és jó szívvel hallgatom a tanítást, és meg is tartom és kitartással gyümölcsöt termek.

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Dicsőség mindörökké!

Szeresd ellenségeidet...

Apostol: 2Kor 11,31-12,9
Evangélium: Lk 6.31-36
Szerző:  ft. Anthony M. Coniaris

A szeretet igazi próbája nem a barátaink szeretete, hanem az ellenség szeretete. Egy nagy orosz szent ezt a kérdést tette fel: "Honnan tudjuk meg, hogy valaki igazán Istenben él-e, és hogy őszinte-e a hite? Nincs más útja a meggyőződésnek, mint az, hogy megvizsgáljuk életét, hogy lássuk, szereti-e ellenségeit. Mert ahol jelen van az ellenség szeretete, ott jelen van Isten". Ez a próbája annak, hogy Isten frekvenciáján vagyunk-e, mert Isten éppen ezt teszi: felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. Chesterton mondta egyszer: "Szeretni azt jelenti, hogy szeresd azt, ami nem szeretetreméltó, különben hogy lehetne erény?".

Nem hasznos?

Szeretni az ellenségeidet a mai világban egyáltalán nem tűnik hasznosnak. Az ellenséget szeretni olyan, mondják egyesek, mintha engedélyt adnánk másoknak arra, hogy kihasználjanak, hogy lábbal tapossanak.

Lássuk csak mit is mond a pszichológia és a pszichiátria az ellenségességről és az ellenséges emberekről. Ezek a tudományok is megerősítik a tényt, hogy egy ellenséges személy azért utál, mert attól fél, hogy a másik megsebesíti, ezért önvédelemből előre támad. Azért ellenséges, mert azt várja, hogy a másik lealacsonyítja, utálja. A legutolsó dolog, amit vár, hogy szeretetet kapjon. Ezért, ha utálat helyet szeretet kap, lefegyverezed. Szeretetre van leginkább szüksége, ez az egyetlen eszköz, ami ellenségességét lerombolhatja.

"Menjen az ördögbe!" - hallhatjuk olyanoktól, akik mások részéről igazságtalanságot szenvednek el. A kívánságuk nagyon is helytálló, abban az értelemben, hogy már az ördögnél van. Jobb lenne talán az Istenhez küldeni. Az ellenséget szeretni azt jelenti, hogy az illetőt Istenhez küldjük, Istent neki ajándékozzuk.

De vajon Isten azt várja tőlünk, hogy szeressük a bűnt és a rosszaságokat, amelyeket embertársaink elkövetnek? Természetesen nem. Ő azt várja tőlünk, hogy utáljuk a bűnt, de szeressük a bűnöst. Ne fogd a fejed csodálkozva, hogyan lehet a bűn és a bűnös között különbséget tenni! Hiszen ezt tesszük nap mint nap. Amikor rólunk van szó. Olykor borzasztó dolgokat teszünk, hatalmas hibákat vétünk. Utáljuk ezeket a dolgokat, amiket tettünk, de nem szűnünk meg továbbra is szeretni magunkat. Tegyetek másokkal is úgy, mondja Jézus. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Utáld a bűnt, szeresd a bűnöst. Valaki egy hasonlattal így fejezte ezt ki: az ellenséget szeretni nem azt jelenti, hogy szeresd a sarat, amiben a gyöngy van, hanem a gyöngyöt, ami a sárban van.

Miért?
Miért kell szeretnem az ellenségemet? Azért, hogy a Mennyei Atya gyermeke lehessek. "Szeressétek ellenségeiteket... hogy a mennyei Atya gyermekeivé legyetek". Isten azt akarja, hogy olyan legyek, mint Ő. Ő szereti az ellenségeit. Jót tesz azokkal, akik Őt megvetik. Zöldelő rétekre vezet minket, amikor sivatagot érdemelnénk. Tiszta vizet ad, amikor tikkadtság járna nekünk. Amikor még bűnösök voltunk, Isten szeretett minket és meghalt értünk. Nem sokkal halála előtt Jézus azt mondta tanítványainak: "Szeressétek egymást. Ahogyan én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást".

"Szeressétek ellenségeiteket". Szeresd az ellenségedet, az embert, akinek a te szerencsétlenséged az öröme, aki a lábadra lép, aki a kígyót kebledbe helyezi, aki kiforgatja szavaidat, aki nem érzi jól magát, míg meg nem keseríti az életed. Szeresd. Az én kedvemért, mondja Jézus. Úgy szeresd, ahogyan én szerettelek benneteket. De szeresd azért is, mert ellenséged elsősorban saját maga ellensége. A szomorúság, amelyet a te poharadba önt abból a méregből való, ami őt mérgezi. Tedd félre azokat a felületi sérüléseket, amelyeket neked okoz, és lásd azokat a mély sebeket, amelyeket saját magának okoz. Neked bosszúságot okoz, de a saját maga halálát.

Kronstadti János mondta: "Minden ember, aki rosszat tesz, aki enged a szenvedélyeknek, elégséges büntetést kap attól a rossztól, amit tett, a szenvedélytől, amelynek engedett, de mindenekelőtt attól a ténytől, hogy eltávolodott Istentől és Isten eltávolodott tőle: esztelen és embertelen lenne haragos lelkületet táplálni egy ilyen ember iránt; olyan lenne, mintha egy fuldoklót nyomnánk a víz alá, vagy a tűzbe dobnánk valakit, aki már ég. Egy ilyen ember felé megkettőzött szeretetet kell adni, és lángoló lelkülettel imádkozni érte Istennél; nem elítélni és örülni a baján. Az én kedvemért, mondja Jézus, de őértük is, kérlek, szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik átkoznak titeket, tegyetek jót azokkal, akik utálnak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik megsebesítenek és üldüznek titeket".

Nem azért kell szeretnünk embertársainkat, mert vonzóak. A tény, hogy valaki nem állhat téged jelentheti azt, hogy szüksége van rád. Lelke az irántad való ellenséges érzülettől el van takarva, és csak te tudod azt szabaddá tenni. Ashley Montagu mondta: "Mutass egy elvetemült bűnözőt, egy fiatalkorú elkövetőt, egy pszichipatát, és én megmutatom neked a személyt, aki kétségbeesett eszközöket használt fel arra, hogy érzelmi melegséget és odafigyelést vonzzon, amelyet nem sikerült megkapnia, de amire olyannyira vágyik. Az ún. agresszív magatartás, ha teljes egészében értelmezzük, valój"ban egy frusztrált szeretet, egy olyan technika, amivel szeretetet próbálunk meg kieszközölni, ugyanakkor egy módja is annak, hogy bosszút álljunk egy olyan társadalmon, ami földre tepert és ott hagyott szárnyszegetten, elhagyatva, embertelenül. Ebből is láthatjuk, hogy a gyerekek agresszív magatartására a helyes megoldás nem az, hogy mi is agresszívak legyünk velük, hanem hogy szeressük őket. Ez az igazság nemcsak a gyerekekre érvényes, hanem minden emberi lényre, akármilyen korú legyen is."

Két fő okunk is van rá tehát arra, hogy szeressük ellenségeinket: elsősorban azért, mert szükségük van a szeretetre, a második ok pedig az, hogy egyedül a szeretetnek van elég ereje ahhoz, hogy az ellenséget baráttá tegyen.

Van természetesen egy harmadik ok is. A gyűlöletre gyűlölettel válaszolni a gyűlölet többszörözését okozza. A szeretet viszont meg tudja állítani ezt az ördögi kört. Egyszer egy férfi vett egy farmot, és kiment, hogy megnézze a földet. Egyszerre csak előtte termett a szomszédja, és fenyegetően azt mondta: "Ne csodálkozz, szomszéd, de amikor megvetted a földet, akkor vettél egy pert is velem. A kerítésed bejött néhány méterrel az én földembe". Íme egy olyan jelenet, ami generációkon keresztüli vitáknak a nyitánya. Az új tulajdonos mosolyogva válaszolt: "Amikor ide jöttem, arra számítottam, hogy jó szomszédokat találok... és így is lesz. Te pedig segíteni fogsz nekem ebben. Vidd a kerítést oda, ahol te gondolod, hogy lennie kellene. Te elégedett leszel, én pedig boldog." Mit gondoltok, mi történt? A kerítés nem mozdult semerre, a potenciális ellenség pedig jóbarát lett. A szeretet eloltotta az ellenségesség tüzét.

És végül még egy ok, ami miatt szeretjük ellenségeinket, Jézus szavaiban van kifejezve: "Szeressétek ellenségeiteket... és a magasságbeli fiai lesztek". Mindannyiunknak lehetősége van Isten fiává lenni. A lehetőség a szeretet által válik valósággá. Szeretnünk kell ellenségeinket, mert csak ezáltal ismerhetjük meg igazán Istent és élhetjük meg az Ő szentségének szépségét.

Hogyan?

Hogyan lehet szeretni ellenségeinket?

1. Lehetetlen, ha előbb nem szeretjük Istent. Ezt Jézus súgta meg nekünk, amikor azt mondta: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig mint saját magadat" (Lk 10,27). Ha egész lényeddel szereted az Istent, akkor leszel képes felebarátodat is szeretni, még akkor is, ha ellenséged. Ez a szeretet a bennünk lakó Szentlélek ajándéka.

2. Tegyetek jót gyűlölőitekkel, mondja Jézus. Szent Pál apostol pedig azt mondja: "Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval" (Róm 12,20-21). Tégy jót az ellenségednek, és meglátod, milyen könnyű lesz aztán szeretni. Őt abban fogja segíteni, hogy a rosszat kiűzze szívéből. De a rossz legyőzése azt jelenti, hogy nekünk kell megtenni az első lépést.

Az egyik orvos azt mondta: "Már 30 éve gyakorlom a gyógyítást, és sok receptet felírtam már. Idővel rájöttem, hogy az, ami a legjobban gyógyítja az emberek bajait, a szeretetnek nevezett gyógyszer." "És ha nem válik be?" - kérdezte valaki. "Akkor meg kell duplázni a dózist", válaszolta.

3. Jézus mondja: "imádkozzatok üldözőitekért". Térdepelve végzett imáinkban emlékezzünk meg róluk. Ez a legnagyobb kegy, amit adhatunk - megemlékezünk róluk akkor, amikor Istennel beszélgetünk. Senki nem tud imádkozni úgy valakiért, hogy ugyanakkor gyűlölje is. A leghatékonyabb eszköze annak, hogy a mások iránt érzett gyűlöletünket legyőzzük: imádkozni érte.

4. Keress valami jót ellenségedben. Amikor testvéred hibázik, rosszat mond rólad, kiforgatja szavaidat, kicsúfol, ne haragudj rá, hanem keress valami értékeset benne, mert mindenkiben van érték, és szeresd őt ezért az értékért. Az aranyásók figyelembe sem veszik a homokot és a sárt a szitákban, hanem csak az arany szemecskéket, rögöket keresik; noha kevés van belőle, értékelik, és minden mást félredobnak, ami nem hasznos számukra. Isten is így tesz velünk, így tisztogat minket nagy odaadással.

5. Tegyétek a jót, imádkozzatok és keressétek az értékeket ellenségeitekben, és ezután kialakul bennetek a szeretet. Megbocsátás nélkül lehetetlen az ellenség szeretetét megkezdeni. Ez a megbocsátás attól a személytől kell kiinduljon, aki sérelmet szenvedett. Csak az igazságtalanságot elszenvedő képes a megbocsátás vizében a személyek közötti kapcsolatot megmosni. Íme egy példa:
1968. április 9-én - Martin Luther King temetése napján - egy Martin Whitted nevű fehérbőrű sofőrt ledobtak San Franciscoban a buszról, amelyet vezetett, és 11 néger férfi kegyetlenül megverte. Nem sokkal ezután meghalt. A fehérek és a négerek közti feszültség elkezdett növekedni. A hírekben újabb zavargásokat és rendbontásokat jósoltak a város több részére is. Akkor azonban, Dixie Whitted, az özveggyé lett sofőr felesége megjelent a tévében. Ahogyan reagált a férje halálhírére egyedülálló, különleges volt, amit nemigen lehet manapság megtapasztalni. Halk hangon, nyugodtan beszélt arról, hogy mennyire szerette férjét, és beszélt Krisztusba vetett hitéről. Arra kérte az embereket, hogy tartózkodjanak az erőszakos megnyilvánulásoktól, és inkább a békét építsék. Azt mondta, Krisztusból merítve erőt, nem érez szomorúságot, sem gyűlöletet. Kérte, hogy hozzanak létre egy alapítványt, nem a saját maga, hanem azon fiatalok számára, akik azon a környéken laknak, ahol a férjét megölték.
Az együttérzésnek ez a fajta megnyilvánulása csodálatra méltó eredményt hozott. A studióban lévők egyként zokogtak. Elismerő és köszönő levelek özönét kapta fehér és néger fiataloktól.

Jézus azt mondja:
"Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas." (Lk 6,35-36)