Evangélium: Jn 4,5-42
Szerző: ft. Anthony M. Coniaris
Délidő volt. Jézus elfáradt. Leült, ahogy Aranyszájú Szent János mondja: "nem egy trónra, se nem párnára, hanem egyszerűen a földre", Jákob kútja mellé. Amíg pihent, egy szamariai asszony jött vízért. Vegyük észre, hogy Jézus már a kútnál volt, amikor az asszony megérkezett. Isten mindig az első, Ő az, aki vár ránk. Az Úr találta meg Zakeust, nem pedig Zakeus az Urat. Ő találta meg Pált a damaszkuszi úton, amikor még Pál nem is kereste Őt. Figyeljük meg azt is, hogy a szamariai asszony egyedül érkezik a kúthoz. A többi asszony bizonyára megvetette könnyelmű erkölcsei miatt, és nem akarnak vele együtt lenni.
Amikor a vizes edényt merítette, látta, hogy Jézus zsidó ember, akikkel a szamariaiak nem keverednek. Megpróbálta őt elkerülni. Meglepetésére azonban Jézus kéréssel fordul hozzá: "Adj innom!" (Jn 4,7) Az emberek sohasem érzik jobban fontosságukat, mint amikor segítséget kérnek tőlük. Amikor valakitől szívességet kérünk, akkor annak az embernek a kegyére hagyatkozunk. Elfogadjuk, hogy mi vagyunk gyengébb helyzetben. Így próbált meg Jézus is egy bizalommal teli kapcsolatot kezdeményezni a szamariai asszonnyal. Szüksége volt vízre, hogy csillapítsa testi szomját; a szamariai asszonynak pedig szüksége volt az élet vizére, hogy lelki szomját csillapíthassa. A fizikai szomjúságérzet újra jelentkezik; a lelki szomjat megszünteti az élet vize. A víz mély kútból fakad, az élet vize az Élő Krisztusból. Az egyik alapvetően lényeges az élethez; a másik szükséges, hogy életünk teljes lehessen. Jézus kér, Ő, aki mindent megadhat.
Egy zsidó férfi nem szokott vizet kérni egy szamariai asszonytól. Így a kérésre az asszony nagyon udvariatlanul felveti az ún. "rasszista" problémát. Azonban Jézus nem osztja azokat az előítéleteket, amelyek miatt egyik csoport ember a másikat nemzetisége vagy faja miatt megveti. Jézus azáltal, hogy szóba állt ezzel az asszonnyal ledöntötte korának minden társadalmi, politikai és faji korlátját. Férfiként szóba állt egy asszonnyal. Mint Mester szóba állt egy erkölcstelen nővel. Zsidóként beszél egy szamariaival. Félretéve az összes különbséget, egyenesen ahhoz a központi kérdéshez irányítja a beszélgetést, hogy mit kínálhat Ő bármely faj minden emberének: "Ha ismernéd Isten ajándékát, és hogy ki az, aki szól hozzád: adj innom, te kértél volna tőle, és az élet vizét kaptad volna tőle" (Jn 4,10-11).
Ha ismernéd Isten ajándékát! Ismerhetjük! Isten ajándéka az emberiség számára nem más, mint maga Jézus: "Ez az örök élet: hogy ismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust". Jézus úgy beszél magáról, mint aki az Isten ajándéka és az élő víz forrása. Az asszony azonban egy fáradt vándort lát, és nem azt a valakit, aki az elfáradt lelkeknek pihenést hoz. Ő a megszomjazott utazót látja, nem azt, aki a világ szomját enyhíteni jött. "Uram, még vedred sincs, és a kút mély; honnan adnál élő vizet?" (Jn 4,10). A kút mély - ez valóban igaz - és szükségünk is van valamire, amivel merítsünk. Hosszú az út az embertől Istenig. Azonban Krisztus az, - és Ő az egyetlen - aki a szakadékot betöltve élő vizet hozhat szomjazó lelkünknek. Nem valamink, hanem Valakink van, aki a vizet merítse.
"Uram, vedred sincs!" Jézusnak nincs szüksége semmire, hogy vizet merítsen. Ő maga a kút. Ő az élő víz. "Talán nagyobb vagy te Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk?" (Jn 4,12). Ő valóban nagyobb Jákobnál - sokkal nagyobb. Azonban nem beszél most erről. Folytatja egyik legnagyszerűbb kijelentését: "Aki ebből a vízből iszik, megszomjazik újra; aki abból a vízből iszik, amit én adok, nem szomjazik meg örökké, mert a víz, melyet én adok örök életre szökellő vízforrássá változik őbenne" (Jn 4,13-14). Jézus azt jelenti ki, hogy ő végleges enyhületet ad a megszomjazott emberi lélek számára. A víz, amelyet ő ad, olyan mint egy folyamatosan buzgó forrás. Sohasem fogyik ki, és sohasem válik állottá. Forrásai sohasem apadnak ki. És ha Ő bennünk él, akkor a mi forrásaink sem! Mert a forrás, ami táplál minket, Ő lesz.
Ez a lélek szomjúsága, amiről a Biblia oly gyakran beszél. "Aki szomjazik, inni adok neki, ajándékba, az élet vizének forrását" (Jel 21,6). Jeremiás könyvében ezt mondja az Úr: "Két rossz dolgot cselekedett az én népem: engem, az élő vizek forrását elhagyott, és ástak maguknak repedezett kutakat, amelyek nem tartják a vizet" (Jer 2,13). Nincs semmi helyettesítő az élet vize helyett. Ha lelki szomjúságunkat olyan valamivel próbáljuk meg enyhíteni, ami kisebb, mint Isten, szomjasak maradunk. "Aki hozzám jön nem éhezik, és aki bennem hisz, sohasem fog megszomjazni", mondta Jézus.
Ezeket a szavakat hallván, a szamariai asszony ezt feleli: "Uram, add nekem ezt a vizet, hogy ne szomjazzak meg többé, és ne kelljen ide jönnöm meríteni többet" (Jn 4,15). Lehet, hogy már elege volt az életéből, elege a férfiakból, a házasságtörésből, abból, hogy a társadalom megvetette őt, elege volt abból, hogy úgy tegyen, mintha elégedett lenne, holott az egész élete rosszul sikerült. Így tehát, amikor Jézus szavait hallotta az élet vizéről, ami teljesen betölti, lelke felkiált: "Add nekem ezt a vizet!"
Ahhoz, hogy megkaphassa ezt a vizet, előbb őszintén szembesülnie kell önmagával. Bűnben élt, és nem akart így élni. Jézus küldi: "Menj, és hívd ide férjedet!" Az igazi kereszténység a bűn megérzésével, a megtéréssel kezdődik. Jézus ezt a bűn miatti szégyenérzetet akarja felszínre hozni. Menj, és szembesülj annak az életnek az igazságával, amit élsz, aztán gyere az élet vizéért. Nekünk talán ezt mondaná: menj, és szembesülj azzal a személlyel, akivel szemben vétkeztél. Menj, és szembesülj azzal a pletykával, amit felebarátodról híreszteltél.
A szamariai asszony ledermedt, mintha egy hirtelen fájdalom kapta volna el. Védekező állást vett fel. Nincs férjem, mondta. Ez egy őszinte bevallás volt, de nem elég. Jézus ezért folytatja: "Jól mondod, hogy nincs férjed, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed. Ezt igazán mondtad" (Jn 4,8). Ezek a szavak, noha az ősi Szicharban hangzotttak el, mégis úgy szólnak, mintha a modern Hollywoodban hallanánk. A férfi, akivel élt, nem volt férje. A többi sem volt az. Jézus számára a házasság szentség. Szent.
A törvényen kívüli nemiségnek mindig volt a bűnösségen kívül valamilyen nevrotikus, lelki oldala is. A lelki meztelenségnek egy külső megnyilvánulása. Sokan ebben keresik a választ valamilyen mélyebb frusztrációjukra: fontosságuk hiányérzete, siker hiányérzete, a másokkal való közelség hiánya, hiányos személyiségük, vallásos meggyőződésük hiányérzete vagy emberi mivoltuk beteljesületlensége az ok. A szamariai asszony minden kétséget kizáróan effajta beteljesedést keresett a mindennapi életben, és amikor Jézus ezt a témát érinti, úgy érzi, hogy "bekavar" a magánéletébe. Ezért azt tette, amit millióan tesznek azóta is, amikor vallásuk viselkedésváltozást kér tőlük: témát vált. Elkezd beszélni a zsidók és a szamaritánusok közötti vallási különbségekről. Nem azért, mert annyira érdekelték ezek a különbségek, hanem csak, hogy elterelje saját személyéről a reflektorfényt.
Végül ezt mondja: "Tudjuk, hogy el fog jönni a Messiás, akit Krisztusnak neveznek; amikor eljön, mindent megmond nekünk" (Jn 4,25). "Én vagyok az, aki beszél veled" (Jn 4,26). Jézus kijelenti, hogy minden nemzedék hallhassa, hogy Ő a Messiás. A hit legnagyobb misztériumát nem a tanítványoknak, hanem ennek az idegennek jelenti ki. "Én vagyok az" - akit vártok, aki elhozza nektek Istent, aki benneteket elvezet Istenhez, aki megbocsátja a bűnöket, aki vezeti életeteket, aki legyőzi a halált. "Én vagyok az".
Az asszony jött vizet meríteni. Amikor megértette, hogy megtalálta az Igazi Forrást, otthagyja az edényét úgy, mint a tanítványok a hálókat. Alig tért meg, máris missziós lelkülettel eltelve szalad a faluba, hogy elmondja az embereknek: "Gyertek, nézzétek meg az embert, aki mindent megmondott rólam, amit tettem, hogy nem ő-e a Krisztus?" (Jn 4,29). Égett szívében a tűz. Nem tudott hallgatni róla. Szinte kötelezve érezte magát arra, hogy másokat is a Messiáshoz vezessen. És mégsem mondta az embereknek: el kell hinnetek, amit mondok, hanem: gyertek és lássátok. Ők eljöttek hozzá, és miután látták az Urat azt mondták: "Már nem a te szavadért hiszünk, mert mi magunk hallottuk és tudjuk, hogy ez a valódi Messiás, a világ Üdvözítője" (Jn 4,42).
