Evangélium: Mk 15,43-47;16,1-8
Szerző: ft. Anthony Coniaris
"Miután a századostól megbizonyosodott róla [hogy meghalt], Józsefnek ajándékozta a holttestet. Az pedig gyolcsot vásárolt, majd levette Jézust a keresztről, begöngyölte a gyolcsba és sziklába vájt sírboltba helyezte, s a sír bejárata elé követ hengerített" (Mk 15,45-46). "A sír bejárata elé követ hengerített". Úgy tűnik, mintha ez lenne a vége a valaha is élt legnagyszerűbb életnek! Megérintette a vakokat és visszaadta látásukat. A bűnösök elméjét és szívét érintve új személyekké tette őket. Reményt adott a kétségbeesetteknek. Meggyógyította a betegeket. Feltámasztotta a halottakat. Aztán megfeszítették, és miután meggyőződtek róla, hogy meghalt, sírba tették és követ hengerítettek a sír elé.
Ez máskor is előfordul. Az élet követ hengerít elénk, eltemeti a reményt, elűzi az álmokat egy kereszten. Keserű csalódás, legyőzetés, betegség, halál: ezekből áll az élet a rövid örömteli pillanatok között. Az életet keresztre feszítették, és végül követ hengerítenek a sír ajtajához. Húsvét reggelén az asszonyok elmennek, hogy Jézus iránti utolsó szeretetcselekedetüket megtegyék. Arra számítottak, hogy holtan találják Őt, és mennek, hogy megkenjék testét illatos olajokkal. Mikor a sír ajtaja előtt lévő óriási kőre gondolnak, amely felől szintén bizonyosak, hogy ott van a sír előtt, előre aggódva ezt kérdezik egymástól: "Ki hengeríti el nekünk a követ a sír ajtajától?"
A nagy kő
A hatalmas kő, amely lepecsételte Jézus sírját, lenyűgöz minket. Mert mi magunk is találkozunk ilyen félelmetes kövekkel életünkben, amelyek elzárják a jövő felé néző ajtóinkat. Ezek a bűn köve, a betegség, a nehézségek, a magányosság és végül a halál köve. Mi is Szent Pállal együtt kiáltjuk: "Ki szabadít meg e halálnak testétől?" (Róm 7,24). Azokra a hatalmas kövekre gondolunk, amelyek utunkban állnak: sajnálkozásunk a múltban választott utainkért; azok a bizonytalanságok, amelyek pillanatnyilag nyomasztanak; félelmeink a ránk váró dolgokkal kapcsolatban. És felkiáltunk: "Ki szabadít meg?"
Arra gondolunk, hogy kevesek vagyunk, vagy képtelenek arra, hogy felemelkedjünk az élet elvárásainak szintjére, arra, hogy milyen gyengék vagyunk a kísértésekkel való találkozásainkban, és így imádkozunk: "Honnan vegyek erőt? Ki ment meg engem?" Bűneinkre gondolunk, az elmúlasztott jótettekre, azokra a személyekre, akiket kihasználtunk és megbántottunk, és a bűntudattól vádolva kiáltunk: "Ki ment meg engem?" Halálunkra gondolunk, az ember legvégső és legnagyobb ellenségére. A sírra gondolunk, - a mi sírunkra - és a kőre, amelyet arra fognak helyezni, és felkiáltunk: "Ki veszi le a követ? Ki szabadít meg e halálnak testétől?" Sokfajta kő létezik, amelyik elzárja az élet és a boldogság felé vezető utat.
A bűn köve
A "Jézus: beszélgetés a Megváltóval" című könyvben egy ortodox szerzetes így ír: "Gyakran úgy tűnik nekem, mintha Jézus be lenne börtönözve a lelkembe, és úgy le van gyengülve, mint ahogy a sírban volt feltámadása előtt. Bűneim súlyos köve tartja őt ebben az állapotban. Hányszor akartam Őt erőben feltámadva látni! Hányszor próbáltam elhengeríteni a követ - de hiába! A bűn súlya, a bűn megszokásának súlya túl erős volt. Szinte kétségbeesve mondtam: 'Ki hengeríti el a követ?'
(...) Az asszonyok azonban, akik a sírhoz mennek, nem érkeznek üres kézzel. Hozzák az olajokat, amelyeket azért vásároltak, hogy megkenjék vele a Megváltó testét. Ha azt akarom, hogy lelkemből eltűnjön a kő, nekem is - legalább jóakaratom jeleként - hoznom kellene valamit. Lehet valami nagyon kicsi, de olyan valaminek kell lennie, aminek számomra ára van, aminek áldozati értéke van. Az asszonyok meglepődve látták, hogy a kő el van hengerítve. Úgy találják a sírt, ahogy nem is gondolták volna. 'Íme nagy földrengés támadt, mert az Úr angyala leszállt a mennyből, és elhengerítette a követ'.
A kő eltávolításához nem kevesebbre volt szükség, mint egy természeti csapásra. Egy egyszerű eltolás, egyszerű módosítás nem lett volna elég. Hasonlóképpen ahhoz, hogy a követ, ami a lelkemben Jézust leköti és lebénítja, csak egy földrengéssel lehet elmozdítani, azaz egy belső erőteljes katasztrófa (forradalom), teljes és gyökeres változás által. A villámlással egyenértékű sokkra van ahhoz szükség, hogy megingasson. Jézus csak akkor támad fel halottaiból bennem, ha az az énem, aki én voltam, megszűnik, és helyet hagy az új embernek. Nem elég javítgatni vagy szabályozgatni, halálra és feltámadásra van szükség".
A halál köve
A bűn köve mellett létezik még a halál köve is. A végső kő. Az elmúlás köve. De éppen ez volt az, amit elmozdítottak Jézus sírjáról. "Az Úr angyala leszállván a mennyből elhengerítette a követ és ráült". A föld mindig ezt tette - az ember reményeit a földbe temette és lepecsételte, hogy ki ne jöhessenek. De a föld már túl sokáig uralkodott. Eleget beszélt és eleget tett már. Most Istenen van a sor, és Isten átvette az uralmat. Az angyal lejött a mennyből és elhengerítette a követ. Ha az ember nem nyitotta meg a sírt, maga Isten nyitotta azt meg. Sőt mi több: nyitva is tartja. Az angyal ráül a kőre, miután elhengerítette. Ez a győzelem nem ideiglenes. Ez a sírra való ülés a győzelmet, a végleges hódítást jelenti.
"És követ hengerített a sír ajtajára". Ez tűnt a végnek. A halál azonban sohasem a történet vége. Nem jelent véget a gyermeknek, aki sarjadó életkorban hal meg. Nem jelenti a véget azoknak a szeretteinknek sem, akiket valamilyen daganatos betegség vagy a gyenge szívük vitt el. Nem jelent véget a katonának, akit a csatamezőn öltek meg élete virágában. Nem jelent véget, mert a követ félrevonták, elgördítették.
Amikor Isten félrevonta a követ József kertjében, a létező legnagyobb követ távolította el. Végső és teljes győzelmet aratott a bűn és a halál felett. Az összes olyan kő, amelyekkel szembesülünk a mai napon egy-egy kis szilánk ebből a hatalmas kőből. De a régi kő - a legnagyobb kő - el lett hengerítve.
Margaret Slattery írta a második világháborúban elhunytak emléke előtt tisztelegve: "Vannak sírok Afrika homokjában, ahol egy jó testvér van eltemetve, aki bátran halt meg; egy jóbarát; egy fiú, aki nyert a teniszversenyen és néhány hónapja úszva kelt át a tavon. Ott vannak eltemetve, ahol elestek. Ezek fölött a sírok fölött hallatszik egy hang, ami ezt mondja: 'Nincs itt'. A messzi Bataan-ban eltemettek egy jólelkű és vidám ápolónőt; egy orvost, aki utolsó erejével a szenvedőket szolgálta; egy Fülöp-szigeteki hazafit, egyikét hazája legkiemelkedőbbjeinek. Sírjaik fölött, a szélben egy tiszta hang mondja: 'Nincs itt - nincs itt - mert én élek, és ők is élnek'."
"Kérdezték egymástól: »Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt ajtajából?« Amikor azonban körülnéztek, azt látták, hogy a kő már el van hengerítve. Igen nagy volt ugyanis. Bementek a sírboltba. Jobbkéz felől egy ifjút láttak ülni hosszú fehér ruhába öltözve, és megrémültek. De az így szólt hozzájuk: »Ne féljetek! A megfeszített Názáreti Jézust keresitek? Feltámadt, nincs itt" (Mk 16,3-6).
