Evangélium: Jn 20,19-31
A mai vasárnap az ötvened második, Tamás apostolról elnevezett vasárnap nevet viseli a szent liturgián elhangzott evangéliumi szakasz nyomán.
Keleti egyházunk a nagy ünnepeknek a nyolcadik napjáig tart utóünnepet, s a mai vasárnap olyan, mintha a húsvét ünnepzárása lenne. A nyolcadik napon jelenik meg Krisztus még egyszer az együtt imádkozó apostolok közösségében. Ez a nyolcadik nap a teljességnek a kezdetét jelenti. Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, a hetedik napon megpihent. A teremtés napjai után a szent szerző ezt írja: és lett este és reggel, az első, második, és így tovább a napok száma. A teremtés nyolcadik napja a húsvét, amikor elkezdődik a nappal, de nem követi azt az éjszaka; miután Krisztus feltámadt, és megváltotta halálával az emberiséget a haláltól, nem megy le többet a nap, a sötétség ezután nem győzheti le azt világosságot, amelyet a feltámadt Krisztus áraszt. Az ünnepzárás megismétli az ünnep lényegét és mondanivalóját: Krisztus feltámadt, Krisztus él örökké, és feltámadásával megnyitotta nekünk is az élet kapuját.
Olyan bölcs az isteni gondviselés, hogy értünk, nekünk megíratott Tamás hitetlensége, mert ezáltal erősödünk meg mi is hitünkben. Megerősödik a mi húsvéti hitünk, ami nélkül hiábavaló és oktalanság lenne minden.
Tamás nem volt ott, amikor Krisztus a feltámadás napján megjelent a többi tanítványnak. És látni akarja a sebeket, amelyeket a szegek és a lándzsa ütöttek. Ő is akarja látni és tapintani, hogy ugyanarról a Jézus Krisztusról van szó, akinek három éven keresztül tanítványa volt. Hiába nyitotta meg Jézus nagycsütörtökön elméjüket, hogy értsék az írásokat, Tamásnak nem elég az apostoltársak tanúságtétele sem, ő saját szemeivel akar látni, s kezével érinteni a sebeket.
Miért is annyira fontosak ezek a sebek Tamásnak? Az előesti vecsernye éneke válaszol nekünk: „Betett ajtó mellett jöttél, Krisztus, tanítványaidhoz, akkor Tamás … nem volt jelen közöttük, és mondá: nem hiszek, míg meg nem látom én is a Mestert, és nem látom az ő oldalát, melyből folyt a vér, a víz és a keresztség, és nem látom a sebet, mely gyógyulást hozott az egész beteg emberiségnek, és nem látom, hogy nem szellem volt-e, hanem test és csont.”
Ezek a sebek, amelyekből folyik a keresztség vize, ezek a sebek az eucharisztia forrása, ezek a sebek a mi gyógyulásunk. Krisztus titokzatos testének, az egyháznak tagjává ezek által leszünk.
Krisztus oldalából folyik a mi keresztvizünk, amely által újjászületünk, megbocsáttatnak bűneink, felöltözünk az ártatlanság köntösébe és a jó pásztor nyájához, választott juhaihoz számíttatunk.
Krisztus oldalából fakad a mi lelki táplálékunk, az eucharisztia.
És ugyancsak a felolvasott evangéliumi szakaszban olvassuk, hogy a feltámadott Úr a Szentlélek erejét is átadja az apostoloknak.
Keresztség, bérmálás, eucharisztia – az egyház bevezető szentségei. Ezért mutatja meg Krisztus a sebeket, hogy elmerülhessünk az egyház misztériumában.
A feltámadott Krisztus hordozza a sebeket, amelyeket az emberek okoznak bűneikkel, hiszen minden csúfolódás, káromlás, engedetlenség, hazugság, kapzsiság, és sorolhatnánk, megerősíti Jézust a kereszten, újabb szegeket ver a kezébe és lábába, újabb lándzsadöfés az oldalába. De az a Krisztus, aki megjelenik Tamás előtt, és megmutatja a sebeket, azt is megmutatja, hogy nincs olyan seb, ami elveszi újra tőle az életet; nincs olyan erő, ami képes lenne legyőzni, nincs ajtó, ami meg tudná állítani a sebeket hordozó Krisztust, nincs hatalom, ami meggátolná az evangélium terjedését és Isten országa növekedését. Ahol elhatalmasodik a bűn, túlárad a kegyelem. Ahol üldözik az egyházat, ahol Krisztus újabb sebeket kap, ott megjelenik és árasztja az újra felnyíló sebekből a szentségek kegyelmét.
A feltámadt Krisztus van tehát velünk az Egyházban és a szentségekben a világ végezetéig.
