Evangélium: Lk 15,11-32
Szerző: ft. Anthony M. Coniaris
Megkérdeztek egyszer egy fotballbírót, hogy szokott-e a pályán hibázni. Azt mondta: "Természetes, hogy hibázok. Az egyetlen gondom az, hogy ezt nem tudom beismerni". Keresztény létünk reménysége, hogy saját magunk és Isten előtt alázatosan megvallhatjuk, hogy mivel nem vagyunk tévedhetetlenek vagy tökéletesek, ezért hibáztunk és vétkeket követünk el nap mint nap.
Ha megkérdezne minket valaki mi a legnehezebb feladat a világon, biztosan valami olyan dologra gondolnánk, ami nagy izomerőt vesz igénybe vagy valami akrobatikus kihívásra vagy valamilyen vitézi feladatra, amelyet a harcmezőn kell végrehajtani. A valóság az, hogy nincs annál nehezebb, mint ezeket a szavakat kimondani: "Vétkeztem!" Olyan alázatra van ehhez szükség, amelyről kevesen tehetnek tanúságot életükben. Mégis nincsenek olyan szó az életben, amelyre annyira szükségünk lenne, mint erre az egyre: "Vétkeztem". Varázsszó ez, amely kibékít, egyesít, sebeket gyógyít és megnyugvást ajándékoz.
Sok évvel ezelőtt volt egy ember, aki nem félt kimondani: "Vétkeztem". Samuel Sewall bíró volt. Annak a különleges massachusettsi bizottságnak volt a tagja, akik a szálemi boszorkányok világszerte híressé lett esetével foglalkozott. Az egyike volt azoknak a bíráknak, akik a "bűnös" ítéletet adták az úgynevezett boszorkányoknak. Később azonban Sewall meggyőződött róla, hogy ítélete hibás volt.
Így aztán 1967 egyik hideg januári reggelén amikor Samuel Willard tiszteletes az ambon felé igyekezett, Sewall bíró átnyújtott neki egy iratot és azt kérte tőle, hogy mindenki előtt olvassa fel. Azt írta a papírra, hogy hibázott abban az ítéletben, amelyet 5 éve hozott. Nem hibáztatott senkit, csakis saját magát. Bocsánatot kért Istentől és az emberektől. Életének egyetlen pillanatában sem volt olyan bátor vagy olyan jó, mint akkor, amikor a templomban a hívek gyülekezete előtt állt, és a lelkipásztor felolvasta vallomását: "Hibáztam".
Vessünk véget a vitáknak
Egyik alkalommal egy ember kamiont előzött. Hirtelen az egyik mellékutcából egy másik autó jött fel az útra, és hogy elkerülje, hirtelen a kamion elé vágódott az autójával. Néhány perccel később a kamion visszaelőzte, és ugyanolyan hirtelenséggel húzott be elé. Nemsokára egy jelzőlámpához értek, az autó és a kamion egymás mellett állt. A kisautó sofőrje lehúzta az ablakot. A kamion sofőrje kihajolt, összeráncolt homlokkal várta a vitát.
"Elnézést kérek, hogy az előbb olyan hirtelen Ön elé húztam az autóval" - mondta a férfi a kisautóból kedvesen. Néhány pillanatig a kamion sofőrje szavak nélkül maradt. Majd elmosolyodott. "Semmi gond. Igazából én voltam az, aki úgy viselkedett, mint egy vadmalac" - mondta aztán. Gondoljunk csak bele, hogyan alakult volna ez beszélgetés, mennyi szitkozódás, kiabálás és sértés hangzott volna el, ha a kisautó sofőrje nem mondta volna ki a varázsszót: "Elnézést, hibáztam".
A házasságban és a családi életben
Milyen gyógyító ez a szó a házasságban és a családi életben is. Ha például egy házaspár parázsan vitázik egy fájó félreértés miatt, de a hibás fél kimondja: "Sajnálom. Az én hibám volt.", nincs tovább ok a veszekedésre. A megbántott érzelmek meggyúgyulnak. Követi a megbékélés, a harmónia, a nyugalom. Sok szülő is azt hiszi, hogy soha nem szabad beismernie hibáját nehogy elveszítse a gyerek tiszteletét. Úgy tűnik, mintha azt sugároznák a gyermekek felé: "Tökéletesek vagyunk, nem hibázunk, mint ti."
Ez az egyike azoknak a tényezőknek, amelyek a generációk közti szakadékot elmélyítik. A gyermekeknek meg kell tanulniuk, hogy szüleik nem tökéletesek, ők is hibáznak. Nem lesz kárára a szülőknek az sem, ha egyes gyengeségeiket megosztják velük. Ettől sokkal emberibbnek fognak látszani. És segíteni fogja a gyermekeket abban, hogy ők maguk, hogyan kezeljék saját gyengeségeiket. Őszintébbek lesznek, ha a szüleik is őszintén bánnak velük. Senkinek sem könnyű a hibáiról beszélni egy olyan valakinek, aki soha nem hibázott. Mennyivel másabb lenne a szülők és a gyermekek kapcsolata, ha a szülők ki tudnák mondani: "Sajnálom. Hibáztam".
Egy hetedikes gyerek így vallott: "Egyes anyák és apák soha nem vallják be, hogy hibáztak. Ami az enyéimben tetszik az, hogy néha bocsánatot kérnek egymástól. Ez nagyon sokat segít nekem, mert könnyebb ilyen emberekre hallgatnom". Vannak olyan barátok és rokonok, akik nem beszélnek egymással évek óta. Mennyivel másabb lenne a helyzet, ha legalább az egyikük felvállalná, hogy egy kis keresztény alázatot gyakorol, és csak annyit mondana: "sajnálom, hogy ez a helyzet így alakult. Tudom, hogy hibáztam".
Egy atya, aki sok embernek nyújtott lelki vezetést ezt írta: "Az én irodámba sokfajta ember tér be: nevelők, tudósok, gazdagok, szegények, bűnös élettől megterhelt leányok, fiúk, akik tudják, hogy hibáztak, férjek és feleségek, akik szégyellik magukat. Szépen elmesélik, milyen szerencsétlenségek történtek a házuk táján, és hogy milyen terheket kell hordozniuk szíveikben. Szinte minden alkalommal arra van indíttatásom, hogy ezt mondjam nekik: Miért nem mész haza és mondod meg, hogy sajnálod. Miért nem mész haza, hogy bocsánatot kérj?"
A szellemi egészség első szabálya az, hogy légy becsületes magaddal szemben. Ha hibáztál, ne próbáld elrejteni. Ne ásd el bűnösségedet jelző érzéseidet a tudatalattidba, ahol "elrothadnak", és túlnyomással fognak előtörni, lelki és idegi betegségek formájában. Szembesülj az igazi valóddal. Ismerd el és ismerd be, amit tettél.
Vétkeztem
Az evangéliumi szakasz tékozló fia őszinte volt magához, kérlelhetetlenül őszinte. Ez történt akkor, amikor magában elismerte a hibájáz és kimondta: "Vétkeztem". Azon a napon új fejezetet kezdett az életében. Új fejezet kezdődhet a mi életünkben is, ha véget vetünk önigazolásunknak, önsajnálatunknak, önvédelmünknek, és szembenézve igazi önmagunkkal kimondjuk: "Igen, én ilyen ember vagyok. Nem sokat tudok tenni ellene vagy nem tettem semmit ellene, de Isten kegyelmével megváltozhatok, más leszek".
Amennyire gyógyító jellege van annak, hogy hibáinkat mások előtt bevalljuk és kimondjuk: "Sajnálom. Én hibáztam.", olyannyira fontos, hogy ezt magunk előtt és legfőképpen Isten előtt is elismerjük. Nem elég csak annyit mondanunk: "Vétkeztem". Ez önmagában kétségbeesésbe vagy öngyilkosságra vezet. Júdás például amikor látta, hogy Jézust elítélték, odament a főpapokhoz és a vénekhez, visszaadta a pénzt, és azt mondta: "Vétkeztem, elárultam az igaz vért". Majd az ezüstöt széjjelhajítva elment és felakasztotta magát.
Júdást eléggé gyötörte a lelkiismeretfurdalás ahhoz, hogy kimondja magában, a főpapok és a vének előtt, hogy hibázott, de nem tudott elmenni Jézus elé és azt mondani: "Vétkeztem. Bocsáss meg". Jézus, aki megbocsátott a kereszten megtérő gonosztevőnek, megbocsátott volna Júdásnak is, ha ő is a kereszt tövében megvallotta volna bűnét és bocsánatot kér. Milyen jó lett volna, ha megérti, hogy a bocsánatkérésért és a bűnök megvallásáért járó jutalom messze meghaladja azt az alázatot és szégyenérzetet, amikor kimondjuk: "Nagyon sajnálom".
A tékozló fiú kimondja: "Vétkeztem", de nem áll meg itt. Ha ennyiben hagyta volna, az csak kilátástalanságot és önsajnálatot jelentene. Továbbment. Azt mondta: "Felállok, és elmegyek apám házába". Ez az, amire Jézus buzdítani akar minket. Amikor szembesülünk valódi énünkkel, és még saját magunk előtt is szégyelljük magunkat, és nehezen fogadjuk el ezt a valóságot, akkor is biztosak lehetünk egy dologban: Isten elfogad minket úgy, ahogy a tékozló fiút is elfogadta a mai evangélium tanúsága szerint.
Már messziről meglátta, megesett rajta a szíve, és futva eléje ment, megölelte és megcsókolta. És a szolgáknak megparancsolta, hogy hozzanak új ruhát, gyűrűt a kezére, lábbelit a lábára, és hogy vágják le a hízott borjút, és örvendezve fogyasszák el együtt, mert a fia "halott volt és feltámadt, elveszett és megkerült".
Így vár minket is Isten, amikor bűnbánattal szívünkben hozzá megyünk ezzel a varázsszóval: "Vétkeztem". A legnehezebben kimondott szó, mind magunk, mind mások, mind Isten előtt. Azonban azoknak, akiknek sikerül összegyűjtenie hozzá a bátorságát és kimondja, a megbocsátás következik, a béke, az új erő és egy újabb lehetőség az életében.
