Keresés ebben a blogban

2010. január 29., péntek

Ti vagytok a világ világossága

Evangélium: Mt 5,14-19

Szerző: ft. Neamtiu Gheorghe

"Úgy világoskodjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván jócselekedeteiteket, dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van".

Jézus Krisztus ezt a parancsot a hegyi beszédben nemcsak az akkori apostoloknak mondta, az akkori hallgatóknak, hanem mindenkinek, aki a keresztség szentsége által később, talán századok múlva lettek Krisztus követői és utánzói, az Ő jelenlétének a hírnökei az emberek között, azaz mindannyiunknak,  keresztényeknek. Mert nem csak az apostolok arca kell visszatükrözze Krisztus élő arcát, hanem minden keresztény, így mi is, életvezetésünk által világosítjuk meg a körülöttünk élőket, újabb és újabb fényeket lobogtatva fel felebarátainkban.

A szentek azok, akik a keresztények között is a leghűségesebben követték Krisztust az evangélium fényében élt életükkel. Mégis, mivel egyedül Krisztus birtokolja a beteljesedettséget, a teljes szentséget, a szentek életükben az evangéliumi törvények közül egyeseket gyakoroltak hősies fokon, mindegyikük a maga természete és hajlama szerint - és itt meg kell jól jegyeznünk, hogy a szentség nem rombolja le az ember természetét, hanem feltételezi és megnemesíti azt, kiteljesíti. Így tehát egyes szentek az evangélium elmélkedő és elméleti oldalát domborították ki jobban, mások inkább a gyakorlati oldalát tükrözték vissza; egyesek elmélkedő típusok voltak, akik az imádságnak és a benső átélésnek kötelezték el magukat, míg mások örömhirdető, misszionárius, szervező, lelki vezető feladatoknak szentelték életüket. Ennek ellenére két ponton találkozik az életük, életvezetésük: 1. Hitüket és életüket mindannyian egységes, egymástól külön nem választható valóságként kezelték, belső hitük és életvitelük úgy világítottak, mint ugyanannak a fényforrásnak két sugara. 2. Hitüknek és életüknek ez a kiteljesedett összeolvadása életük minden egyes pillanatában a legfontosabb és abszolút valóságnak számított, amelyen, mint valami gravitációs középponton függ az Ég és a föld.

Hitük élő fényével nem tették viszonylagossá azt, ami abszolút és isteni, hanem felemelték és átistenítették azt, ami emberi volt bennük, és ezt próbálták meg megvalósítani embertársaikban is.

A ma ünnepelt Nagy Szent Bazil, Nazianzi - melléknevén Teológus - Szent Gergely és Aranyszájú Szent János, a három nagy szent, főpap és egyháztanító alakja kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy előbbi kijelentéseinket a szentekről ellenőrizzük.
Ezek a szentek megélték hitüket. Mindhárman fiatal éveikben az akkori leghíresebb iskoláiban tanultak: Konstantinápolyban, Cezáreában és Aténban. Retorikát és filozófiát tanultak, szintúgy az egész görög-római klasszikus irodalmat, ügyvédi pályára készültek. Iskoláik és mestereik hírnevei lettek, mert nem volt senki, aki kortársaik közül meghaladta volna őket a tudásban.

De később, minthogy a világosság a fény felé vágyik, a világról való tudásuk elvezeti őket a világ Teremtőjének ismeretére, az igazság utáni vágy a három diákot a keresztény tanítás világossága felé vezérli. Alázatos jellemüktől áthatott alapos filozófiai ismeretekkel elmerülnek az Evangélium tanulmányozásában, és vég nélkül olyan lelki és erkölcsi értékű kincseket hoznak elő, amely bámulatba ejti az egész világot. Új fényben világítják meg a Szentháromság, a megtestesülés és az Eucharisztia misztériumát, amelyekről kimutatják, hogy noha az elme nem hatolhat be lényegükbe, az ezeket a titkokat felfedő Isten tekintélye miatt el kell őket fogadnunk. Isten, aki mindentudó, nem tévedhet, és mivel Ő a szentség, minket sem csaphat be.

Így a világi tudományok mesterei a teológia mestereivé válnak, amit aztán, előttük soha senki által el nem ért magasságokba emelnek. Lejegyzett írásaikban az akkori kor eretnekségeivel szállnak szembe: az arianizmussal és a makedonianizmussal, amelyek megrendítették a keresztény világot.

Hitüket azonban nemcsak hírdették és megvédték az eretnekek támadásaitól, hanem rendíthetetlen hűséggel meg is élték. Hitük egybeolvadt életükkel és mindegyikük a maga természete szerint megvalósította a szentséget életében.

Aranyszájú Szent János (344-407), akinek mellékneve "doctor euharisticus" a gondolkodó-szembeszálló szent típusa, aki különleges szellemi képességekkel rendelkezik, megragadja őt a hit igazságainak fenségessége, és miután annak kifürkészi mélységeit, meg is védi azt aranyszájú beszédeivel és írásaival, mégpedig olyan szilárdsággal és bátorsággal, hogy érte a száműzetést és a halált is bevállalja. Ezeket azért kellett elszenvednie, mert merészelte Bizánc fejedelmeinek erkölcstelen életét elutasítani. Nem tudta elfogadni azt, hogy valaki csak benső hitének tisztaságában valósítsa meg a szentséget, hanem annak minden gyakorlati következményével együtt, a hétköznapi életben is. Számára egy olyan meggyőződés, ami nem valósítja meg a jóságot, az igazságot és a szépséget, hiábavaló. Az igazságnak igaz tetteket és igaz embereket, azaz szenteket kell gyümölcsöznie.

Egy teljesen más szent típust képvisel Nazianzi vagy Teológus Szent Gergely (328-389). Ő nem volt annyira felvértezve az élet gyakorlatias érzékével. Szemlélkedő alkat, ő a "misztikus szent típus"-t jeleníti meg. Teljesen elragadják őt a nagy igazságok, számára Isten világa a minden. Azért amikor felkínálják neki Zoszima püspöki székét, amit sokan mások nagyon áhítottak, ő visszautasítja, mert nem érzi, hogy hivatása lenne a szervező és lelki vezető feladatra. A konstantinápolyi székről is, amelybe maga Theodosziusz császár ültette, még első éves püspöksége letelte előtt lemondott, és átadta másoknak, akik vágytak arra, hogy a lelkeket vezessék, ő maga pedig követte belső késztetését, hogy írjon, saját magának és másoknak, Isten megismerésének titkairól, a Vele való legbensőségesebb egyesülést tartva szem előtt. Ezért hívják őt Teológusnak vagy Isten Szóvivőjének.

Nagy Szent Bazil (329-379), Szent Gergely barátja és diáktársa, közösen fogalmazták meg a szerzetesi élet első szabályzatát is, az a személyiség, akiben harmonikusan fonódik össze a szentség kontemplatív és praktikus vonatkozása is. Ő a "szervező szent típusa", a lelkek vezetője. Édesapja ügyvéd volt, és szerette volna ha fia is követi a pályán. Bazil azonban meg volt győződve arról, hogy egy, elsősorban belső majd azt követően külső, rend nélkül nem lehet kiteljesedni, és emiatt Irisz pusztájába vonult, ahol kidolgozza elsőként a Kelet szerzetesi Szabályzatát, mely nevét is viseli, és ezáltal megalapítja a bazilita szerzetes rendet.

Főpapként Szent Bazilnak sikerült tökéletesen összahangolnia az erények tudását és a tudomány erejét, az imádságot a lelkipásztori szervező munkával. Noha a világot megszállta a gonosz, és megpróbált a szenttel szembeszállni, meggyőződése volt, hogy nem kell kivonulnia a világból és a lelkeket prédául hagyni a gonosznak, hanem minden igyekezetével azon fáradozott, hogy újraalakítsa, átalakítsa a világot és benne élő lelkeket Isten elképzelései szerint. Ehhez kellett azonban, hogy az erények először a saját életében ragyogjanak. Ez volt az, ami miatt a szent elsősorban magára figyelt oda, kemény aszketikus élettel szentelte meg magát, lemondásokkal, önfeláldozással élt, ahogy másik két társa is, és így életével tett tanúságot szavairól azon meggyőződése alapján, miszerint nem lehet Krisztus szeretetét fellobbantani a lelkekben, ha ez előbb nem lángol benne.

2. De ez a három szent főpap, a világ megvilágosítói és az egyház doktorai, nemcsak összhangba hozták a hitet és a mindennapi életet, hanem a hitet a legnagyobb komolysággal kezelték. Nem relativizálták hitüket, nem alakították azt az emberek elvárásai szerint, hanem átistenítették magukban az emberit, a legnagyobb szigorúsággal; nem alkudtak meg saját természetük rendetlen irányulásaival, sem a világ kecsegtetéseivel, mintahogy a koronás fejek fenyegetéseitől sem változtatták meg véleményüket, mert hitték, hogy nem lehet két úrnak szolgálni.

Szent Bazil, Cezárea püspöke és Modestus prefektus között a következő párbeszéd zajlott le:
- Ha nem fejezed be az arianizmussal való szembenállásodat, a törvény szerint összes vagyonodat el fogod veszíteni -
fenyegette meg a prefektus.
- Akinek nincs semmije, attól semmit nem vehetnek el - mondta a szent.
- Akkor száműzetésbe kerülsz.
- Én sehol sem vagyok száműzetésben, mert az Isten földjén mindenhol otthon érzem magam.
Látva a szent megingathatatlan és csendes nyugalmát, Modestus elveszítette türelmét és ráordított: Meg foglak kínoztatni!
- Nem tudsz megkínozni, mert nincs testem sem.
Látván a prefektus, hogy a legfélelmetesebb fenyegetése sem hozott eredményt, taktikát változtatott:
- Eddig egy püspök sem beszélt velem ilyen bátorsággal.
- Valószínű, hogy eddig nem is beszéltél még püspökkel - felelte az aténi retorikai iskola volt diákja.

Aranyszájú Szent János hasonló módon nem viccel, amikor az isteni igazságról van szó, azt nagyobb értéknek tartja a saját életénél is. Az Isten igazságának védelmezőjeként száll szembe Arkadiusszal és Eudoxiával, a nép akkori fejedelmeivel, akik féktelen életükkel botránkoztatták a népet. A következénye az volt, hogy letették. Isten azonban megbosszulta, olyan kegyetlen földrengést küldött a vidékre, hogy a fejedelem asszony visszahívatta. Amikor ellenségei újra támadni kezdték, azoknak, akik azt tanácsolták engedjen, ezt mondta: "Mitől féljek? A haláltól? Számomra az élet Krisztus, a halál nyereség. A száműzetéstől? A kisemmizéstől? Meztelen jöttem a világra, és így is kell elmennem. És ha Krisztus velem van, kitől féljek?"

Végül száműzték, előbb Kukuszuszba, onnan Pythoszba, majd hajóra tették Kománában, ahol el is temették, majd Konstantinápolyba, s végül Rómába vitték, a Szent Péter Bazilikába. Életének devizája ez volt: "Készen vagyok rá, hogy ezerszer odaadjam életemet értetek, de ti nem tartoztok nekem semmivel, csak a kötelességemet teljesítem".

Micsoda szakadék van a szentek és a ma embere között a hit felfogása és megélése tekintetében! A mai ember hite valahol az emlékek egy fiókjában van eldugva; nem szabályozza életét, nem lelkesíti gondolatait és tetteit az élet mindennapjaiban. Megkérdezi-e magától: Mit gondolna Jézus ebben a helyzetben, vagy mit mondana, mit tenne, ha az én helyzetemben lenne? Igyekszik-e vajon Krisztus tükrözni életével? A belső hit és az élet egymástól való elszakadásnak az a szomorú következménye a mai szomorú valóság. Mert mit látunk ma? Az ember, ahelyett hogy életét a hite szerint rendezné, hitét alakítja az élet után; ahelyett, hogy az emberit átistenítené, az istenit is emberivé alacsonyítja le, meggyőződéseit törvénytelen tetteihez igazítva az ember eretnekké válik nemcsak tetteiben, hanem hitében is. Óvakodjunk ettől a züllött és nagyon fertőző mentalitástól, és tekintsük hitéletünket a ma ünnepelt szentek komolyságával. Csak a tiszta hit, amit megalkuvások nélkül élünk meg, üdvözíthet minket és lehet fényforrás és épületkő mások számára, ami folytán mindannyiunk Atyját fogja illetni a dicséret Üdvözítőnk parancsa szerint: "Úgy világoskodjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván jótetteiteket, dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyben van". Amen.