November 21-én azt az eseményt ünnepeljük, amelyet a bizánci hagyomány az Istenszülő templombavezetéseként ismer. Az ószövetség számos szentje, és néhányan az újszövetségben is bementek a jeruzsálemi templomba, de egyikőjük templomba menetelét sem ünnepeljük meg. Mi tehát az, ami különlegessé teszi a Mi Asszonyunk bemenetelét?
Először is azt kellene megvizsgáljuk, hogy mit is jelent a bevezetés, a belépés az ő esetében. Nem egyszerűen a küszöbnek az átlépését jelenti. Emberek ezrei tették meg ezt a lépést, jók és rosszak egyaránt, az elmúlt évszázadok során, minden különleges eredmény nélkül, persze nem számítjuk azokat az adományokat, amelyeket az Istentől lelkükbe titokban kaptak a szent helyen. Mária bemenetelének azonban mélyebb értelme van. Ne úgy tekintsünk az ő bemenetelére, mint egyik fizikai helyről a másikra való mozgást, hanem olyan értelemben, mint pl. bevonulni egy kolostorba.
Amikor valaki azt mondja: "Kolostorba vonulok" vagy "Belépek a kolostorba", nem azt mondja, hogy keresztülmegy a kapun, részt vesz néhány szertartáson, s aztán hazamegy. Hanem azt akarja kifejezni, hogy érzett egy isteni hívást, és ennek eredményeképp a kolostor ezután az ő otthona lesz, a hely, ahol az Istenhez való elköteleződését egész élete végéig megélheti. Egy szerzetes közösség tagjává válik.
A hagyomány szerint a gyermek Mária hosszú ideig élt a templomban, ha nem is lett állandó lakhelye élete végéig. Templomba vezetése, a templomba való bemenetele mégis hasonló értelmű, mint azoké, akik kolostorba vonulnak. Az Istentől kapott hivatás, egyedi kiválasztása az Isten Fia megtestesülésének nélkülözhetetlen eszközévé avatja. Három évesen nem is érthette meg ezt, de szüleit a Szentlélek vezette arra, hogy kezdetektől az Istennek szenteljék őt, és Isten elfogadta őt. Ez a bemenet a templomba az isteni misztérium rejtett megnyilvánulása volt. Micsoda paradoxon ez?! Rejtett megnyilvánulás. Rejtett volt, mert akkor még senki nem tudta, hogy az Isten szent házába kísért leányzóval milyen isteni misztérium készül elő. Hitünk és hagyományaink utólagos bölcsességével azonban egy lányt látunk a templomba vitetni, egy lányt, akit Isten öröktől fogva arra választott ki, hogy Isten Anyja legyen. Jelenléte a templomban ezt az igazságot erősíti meg.
Ez volt tehát az Isten szolgálatának szentelt élet kezdete. Ettől a pillanattól kezdve az Isten jegyesének tekinthetjük őt. Ennek a kiválasztásnak a megértése a gyermekkel együtt növekszik egészen addig a pillanatig, amikor készen lesz habozás nélkül kimondani az Atyának az "Igen"-t, amikor elérkezik az ideje, hogy az Isten Fia az Ember Fiává legyen. Amikor az angyal az örömhírt hirdette neki, lehet, hogy addigi élete eseményeit átfutva eszébe jutott az a nap is, amikor bevonult a templomba, amikor először tapasztalta meg az isteni dolgok szépségét és magasztosságát. Minden esetre az Istennek odaszentelt élet tudatosságával tudott Isten akaratával együttműködni az üdvösség történetében.
Az örömhírvétel eseményekor nem tudhatta pontosan, hogy mi vár rá. Tudta azt, hogy nagy kockázatot vállal azzal, hogy a Szentlélek szálljon rá és a Magasságbeli ereje borítsa be árnyékával anélkül, hogy férje lenne. Tudta, hogy halálra kövezhetik paráznaság vétsége miatt. De nem tudhatta, hogy milyen szenvedés vár rá, amikor anyai gyengédséggel és szeretettel fogadott és nevelt Fiának keresztje alatt kell majd állnia.
Még egy szempontot meg kell említsünk Mária templombavezetésével kapcsolatban. Olyan volt ez, mint a "Nagy bemenet", amikor a Szent Liturgiában az előkészített ajándékokat megszentelésre az oltárhoz visszük. A kenyeret és a bort az oltárra helyezzük, és ahol van diakónus, azt mondja a pap neki: "A Szentlélek száll rád, és a Magasságbelinek ereje árnyékoz meg téged". Ezek azok a szavak, amelyeket Mária az angyaltól hallott. Amikor Máriát bevezették a templomba, és a pap fogadta őt, mint Istennek szenteltet, az angyalok már prófétai lélekkel énekelhették is: ""A Szentlélek száll rád, és a Magasságbelinek ereje árnyékoz meg téged.Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni."
Viszont nem Mária az, akit a kereszt oltárán feláldoznak, hanem Jézus. Ő a mi megváltásunk Főpapja és Szentségi Áldozata. Mária bemenetele a templomban olyan, mintha az ajándékot vinné az oltárra. Ő megszentelt választott edénye a Szent Titkoknak, mert ő adta a kenyeret és a bort, azaz testet és vért Krisztusnak azáltal, hogy benne fogant és tőle született, és Jézus teste és vére az áldozat, amely a világot megváltja.
Az áldozópap nem tudja a Szent Eucharisztiát ünnepelni kenyér és bor nélkül. Isten Fia sem tudott meghalni a mi bűneinkért a megtestesülés nélkül, anélkül, hogy testét és vérét áldozza értünk. Az Istenszülő templomba való "Nagy bemenete" tehát az üdvösségtörténet hosszú Liturgiájának az a momentuma, ami a megtestesülés felé mutat, ami aztán tovább vezet a felajánláshoz, az áldozathoz. Mária léte előtt a megtestesülés misztériuma távoli dolog volt, amire csak utaltak a próféták. Jelenléte azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten terve hamarosan ténylegesen megvalósul, hogy a beteljesedés nagyon közel van, alig néhány évnyi távolságra, hogy a Megváltó mindenki számára láthatóan testben megjelenjen.
Ezekre mind tekintettel kell lennünk a mai ünnep kapcsán. A múlt ideiglenes kinyilatkoztatásai előkészítik az utat a végleges és örök kinyilatkoztatásnak. A jeruzsálemi templom már nem áll sokáig, lerombolják, és nem épül újra, de Isten előkészítette a szent és élő templomot Fia megtestesüléséhez: Máriát, a Názáreti leányzót, az Úr jegyesét, aki fogantatásától kegyelemmel teljes, és akit nyilvánosan Istennek szentelnek három éves korában, amikor a templomba bevezetik. Másfelől pedig Fia teste lesz a lerombolhatatlan és örök Templom. Amikor Jézus a templom három nap alatt való visszaépítéséről tanít, Szent János úgy magyarázza evangéliumában, hogy saját teste templomáról beszél. Így annak ellenére, hogy testét feláldozta a kereszten, feltámadása óta örökké halhatatlan dicsőségben van, és arra hív minket is - az áldozat és a feltámadás misztériuma által. Senki nem várhat a feltámadás dicsőségére, ha előbb nem viseli a kereszt fájdalmát.
Minden egyes Szent Liturgián van Nagy bemenet: az ajándékokat az oltárra visszük, hogy Istennek ajánljuk fel, hogy azok Jézus feláldozott testévé és vérévé váljanak. Lépjünk be a Szentek Szentélyébe is, legalább lélekben, és ajánljuk magunkat áldozati adományként fel, készen arra, hogy az Úrral egyesüljünk a halál és a feltámadás titkában. Esszük a feláldozott testet és az értünk ontott vért, ne húzodozzunk a tanítványi léttől és a kereszttől, melyet a Krisztust szeretőknek hordozniuk kell.
Kérjük az Istenanyát, hogy lépjen be velünk, erősítsen és bátorítson minket, amikor a már az Úrnak szentelt létünket éljük és igyekszünk minden egyes szentáldozásban valamilyen módon megújulni. A Szentlélek reánk száll és a Magasságbeli ereje minket is megárnyékoz, amikor a mi mennyei Anyánkkal a mi Istenünk oltárához járulunk. ÉS mindannyiunknak, ahogyan Szent Pál figyelmeztet minket, az élő Isten templomaivá kell válni.
