Szerző: Nm. és Ft. Vasile Bizau - máramarosi megyéspüspök
Kegyelem, béke és irgalom az Atyaistentől és Jézus Krisztustól, aki halottaiból feltámadt!
A mi Urunk feltámadásának nagyszerű ünnepe minden évben újra Jézusnak a halál feletti győzelme és az örök élet kezdete feletti örömre és reményre hív minket. Ma mindnyájan együtt énekeljük a győzelmi éneket: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott!”, s ezzel mi magunk is részt veszünk az Egyháznak és ennek a fényes ünnepnek az örömében.
Micsoda fényesség ragyog ma a keresztények arcán, miután szenvedéseiben és életáldozatában Jézushoz szegődve végigélték a nagyböjt és a nagyhét időszakát, és most megtisztult és a kegyelem által megújult lélekkel vehetnek részt a halál felett aratott győzelmében, ami a világban található rossz és bűn feletti győzelem előjele.
A Szentírás szövegei, mint hűséges tanúk jönnek elénk és bemutatják, hogyan helyezték Jézust a sírba,, mint halandót , és hogyan kísérték őt némán a kenethozó asszonyok élete utolsó percéig. „Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalómé illatszereket vásároltak, s elmentek, hogy bebalzsamozzák. A hét első napján kora reggel, napkeltekor kimentek a sírhoz.” (Mk 16,1-2)
Azok a keresztények, akiket Isten kegyelme különlegesen is megérintett életük valamely szakaszában, akik Isten segítségét megtapasztalták vagy meggyógyultak, súlyos veszélytől menekültek meg vagy egyszerűen csak megváltoztatták életüket, miután tudatosították magukban szerepüket vagy céljukat az életben, aktívabb gyakorló keresztényekké váltak, hűségesen eljártak templomba lelkük mélyén egy titkos vággyal, hogy jobban megismerhessék Istent. Az őseinktől örökölt vallásgyakorlat, amelyet az Egyház az intézményeiben és igehirdetésében gyakorol, azoknak a keresztényeknek a sajátos nyelvezete, akik számára nem közömbösek a történelmi, társadalmi, gazdasági és politikai események, és nem a világ szemével tekintik azokat, észre sem véve az események, állapotok és személyek közötti kapcsolatokat. Jézus feltámadása hasonló egy vulkánhoz, amely a történelem egy adott pillanatában tört ki, de az egész történelemben és minden egyes ember lelke mélyén jelen van.
A kenethozó asszonyok nem álltak meg a keresésben, a Jézus felé vezető úton, noha látták a követ, amelyet a sírra tettek, és amely akadályként állt előttük, de nem adták fel vágyukat arra vonatkozólag, hogy kötelességüket teljesítsék, hanem a tapasztalati valóság bizonytalansága ellenére lelkük szeretetétől indítva mentek egyre előbbre: „Egymás közt így beszélgettek: »Ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?«” (Mk 16,3). Ez egy olyan kérdés, amelyet mi is gyakran felteszünk magunknak, amikor a nehézségek és bajok nehéz kövei nyomasztják lelkünket, és nem tudjuk, hogyan lehetséges ezen a látszólag kilátástalan pillanaton, állapoton vagy helyzeten felülemelkedni. Elég személyes tapasztalatainkra visszatekinteni, vagy látni a jelen nem túl bátorító társadalmi és gazdasági helyzetét.
„De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve” (Mk 16,4).
A tekintet felemelése a személyi valóságtól és a konkrét helyzettől afelé, akiben hiszünk és aki felé tartunk, meghozhatja nekünk a várt újdonságot és az áhított megoldást. A tekintet felemelése olyan, mint a remény rügyezése, ami csak egy kis mag az ember lelkében, de terebélyes fává növekszik a hittel és szeretettel együtt.
„Amint (a kenethozó asszonyok) bementek a sírba, jobbról egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült. Megrémültek. De az megszólította őket: »Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt a hely ahová tették! De siessetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába, ott majd látjátok, amint mondta nektek.«” (Mk 16,5-7).
Az üres sír, ami a legyőzetés és a halál helye volt, az élet és a győzelem forrásává válik. Hasonlóképpen, mint ahogy vágyaink csődje nemcsak egy veszteség, hanem egy új kezdet és egy másik út lehetősége, úgy Krisztussal együtt járt életutunk is próbatétel és megtisztulás, hogy elérjük a beteljesedést és a jutalmazást. Amint az angyal akkor régen, most az Egyház az, aki örömet hirdet, és a világ örül. Mi pedig Aranyszájú Szent Jánossal, a húsvét ünnepe alkalmából mondott beszéde nyomán, kérdezzük: „halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a győzelmed? Krisztus feltámadt, és te megsemmisültél. (...) Feltámadt Krisztus, és uralkodik az élet. Feltámadt Krisztus, és nincs többé halott a sírhantokban, mert Jézus feltámadt halottaiból, az elhunytak első zsengéje.”
Kedves Testvérek!
A jelen egyházi évet egyházmegyénk az Egyház megismerésének, a róla vallott ismereteink elmélyítésének és róla való elmélkedésnek szentelte. Ez a hatalmas és sok mindent átfogó téma segít mindannyiunkat, az Egyház gyermekeit abban, hogy saját magát egyénileg és közösségileg a feltámadt Krisztus fényében, mint tükörben megvizsgálhassa, mert ő a keresztények közösségének alapköve és az egész építmény alapja. Amikor az Egyházat a hívő lelkek közösségeként tekintjük, mint Isten népét, az lehetővé teszi számunkra, hogy könnyebben felismerjük magunkat, mint a katolikus egyház része, és ugyanakkor jobban megértsük azt is, hogy mi a sajátos küldetése a görögkatolikus egyháznak, és ezen belül nekünk is, ezen egyház gyermekeinek.
Az Apostolok Cselekedetei, amelyet az egyház szertartásain a Feltámadás és a Mennybemenetel ünnepe közötti időszakban olvasunk, bemutatja röviden és fokozatosan, hogyan született meg az Egyház az Úr feltámadásából, és hogyan kelesztette a Szentlélek, Krisztus művének folytatójaként és a történelmi jelenlétével azt. Krisztus feltámadása után megjelent apostolainak és elküldte őket hirdetni az igét az egész világra, és ebben a küldetésben végig velük volt és kísérte őket, majd utódaikat is.
„Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,18-20)
Az egyház legősibb magját az apostolok – a feltámadás tanúi, Jézus rokonai, legtisztább édesanyjával, és a kenethozó asszonyok alkotják, hívő és istenszerető szolgálók, akik méltóknak találtattak arra, hogy lássák a feltámadt Jézust és így másoknak is hirdethették. Erre a kis létszámú, de a Szentlélek által lelkileg erős magra épül Krisztus egyházának egész építménye. A mi közösségeink is létszámban kicsinyek, ami a történelmi megpróbáltatások és az ateista kommunista uralommal való küzdelmek következménye, de mégsem gyengék, mert átélték a megtisztulás folyamatát és tudatában vannak a ténynek, hogy a Krisztus teste iránti hűségük miatt maga az Úr volt az, aki végig mellettük volt küzdelmeikben. Az Egyház természete és küldetése szerint is egy, minthogy „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,5-6), ezért csak egyként tud megnyilvánulni és erről az egységről, mint közösség tesz tanúságot. Ha nem így fogjuk fel és nem így éljük meg, akkor nem beszélhetünk hitelesen az Egyház látható egységéről, mint ahogy nem lehet megtapasztalni a család egységét sem a szülők közössége és a gyermekek iránti közös felelősség nélkül.
Szent Lukács evangélista az ősegyház leírásában az első keresztények vallási cselekményeit, gyakorlatát és érzületét mutatja be, akik „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” (ApCsel 2,42) A ma kereszténye számára a kitartás az apostolok tanításában azt jelenti, hogy nyitottak vagyunk, igyekszünk megismerni, elfogadjuk és ragaszkodunk az Egyház tanításához. A testvéri közösség, az Egyház közössége tagjaival való közösségben és a másokra való odafigyelésben nyilvánul meg, hogy a Szent Eucharisztiában részesülhessen. Az individualizmus és a közömbösség útja vagy lehetősége az Egyházban a kezdetektől ki van zárva. A csupán formalitásból való Egyházhoz tartozás belső tartalom, konkrétan látható cselekedetek nélkül nem elégséges egy hiteles keresztény életvitelhez, a feltámadt Krisztusról szóló teljes értékű tanúságtételhez.
Szeretteim!
Mindenek beteltek örömmel és világossággal az Ünnepek Ünnepén. A pap így buzdít minket a feltámadás himniszának előversében: „Ez a nap, melyet az Úr szerzett, örvendezzünk és vigadjunk azon”.
Az egyházi év közepén vagyunk, azon a napon, amelyen az Úr felújítja hűségesküjét és titkos jelenlétéről újra biztosít minket. Örömmel tölt el, hogy ma együtt lehetünk, ahogyan örülünk akkor is, amikor részt vesznek az Egyház imádságában az év minden egyes vasárnapján és az ünnepnapokon is. Ahol a Szent Liturgiát ünneplik, ott jelen van és épül az Egyház: akárhányszor a kereszt áldozatát bemutatjuk az oltáron, „húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták” (1Kor 5,7), a mi megváltásunk műve valósul meg. Ugyancsak az eucharisztikus kenyér titkában mutatkozik és valósul meg a keresztények egysége is, akik egy testté lesznek Krisztusban. Ez a közösségeinkben már most jelen lévő titokzatos egység reményeink szerint egyre inkább láthatóvá lesz az együttműködésben, egymás megsegítésében és a párbeszédben minden egyes vonatkozásban, ami az egyházi élet jó működéséhez szükséges. Soha nem vagyunk egyedül, nem vagyunk elhagyatottak vagy elfelejtettek, még ha a valóság és a körülmények, amelyek között némelyek élnek, nem a legjobbak is. A Szent Liturgia ünneplése és a hittel való jelenlét által, amikor a szentáldozásban részesül, a hívő lélek magával a feltámadott Jézussal egyesül, és általa az egész Egyház minden hívőjével. Aranyszájú Szent János, amikor erről a szentségről beszél, ezt mondja: „Mi tehát ez a kenyér? Krisztus teste. Mivé válik az, aki ebben részesül? Krisztus testévé: nem több testté, hanem csak egy testté. És valóban, ahogyan a kenyér egy, noha sok gabonaszemből készül, amelyek noha nem látszanak egyenként, de benne megtalálhatók, a köztük levő különbségek a teljes egyesülés miatt eltűnnek, így vagyunk mi is egyek egymással és egységben Krisztussal.” Nemcsak azt mondhatjuk tehát, hogy mindegyikünk megkapja Krisztust, hanem hogy Krisztus fogad mindegyikünket.
Ezekkel a gondolatokkal és tanácsokkal, lélekben önökkel vagyok ott, ahol együtt vannak szeretteikkel és ott, ahol a feltámadt Krisztusba és az Egyház egységébe vetett hitüket megvallják. Külön megemlékezünk imádságunkban azokról, akik idős kor, betegség vagy más nehézségek miatt nem lehetnek jelen együtt velünk a szent és isteni Liturgián, és különösen azokról, akik nem hagyják, hogy Krisztus világossága megérintse őket.
Mindannyiuknak azt kívánom, hogy lelki kegyelemben és világosságban legyen részük, szent örömben a mi Urunkban a hitben való egység által, nemkülönben áldott ünnepet, amint azt a költő is megfogalmazza soraiban:
A templom fent a dombtetőn
Ma fénnyel van tele,
Mert az egész világot betölt
Az égből jött egy gondolat:
Tetteinkben rejlik sorsunk
És élet minden, nem a halál.
A számotokra legjobbat kívánva
+Vasile
Máramaros püspöke
