Pünkösd utáni 13. vasárnap
Evangélium: Mt 21,33-42
Szerző: Google AI
1. Az „All-inclusive” keresztény (Amikor azt hisszük, a szőlő a miénk)
Kedves Testvérek! Ismerjük a jelenetet, amikor a nyaraláson a hotelben karkötőt kapunk, és onnantól kezdve úgy érezzük, a mienk a világ. Hajlamosak vagyunk a szőlőművesekhez hasonlóan azt gondolni, hogy az életünk is egy ilyen „all-inclusive” wellness-hétvége, ahol Isten a recepciós, a parancsolatok a házirend (amit persze senki sem olvas el), a világ pedig a mi privát svédasztalunk.
Amikor a Gazda küld egy szolgát – mondjuk a házastársunkat, aki vasárnap reggel finoman megjegyzi: „Drágám, nem kellene elmenni a templomba ahelyett, hogy a telefont nyomkodod?” –, mit teszünk? Nem kövezzük meg fizikai értelemben, de jön a modern szőlőműves reakció: egy mély sóhaj, szemforgatás, vagy egy barátságosnak nem nevezhető morgás. Úgy teszünk, mintha a Gazda küldötte puszta zaklatás lenne, aki bele akar szólni a mi tökéletesen menedzselt magánbirodalmunkba.
2. A GPS és az „Én jobban tudom” mentalitás
A gonosz szőlőművesek tragédiája az volt, hogy azt hitték, okosabbak a tulajdonosnál. Mi is pontosan ilyenek vagyunk, amikor Isten törvényeivel vitatkozunk. Olyan ez, mint amikor az autóban ülve a GPS határozottan mondja, hogy „Forduljon jobbra”, de mi rácsapunk a műszerfalra: „Ugyan már, én harminc éve ezen az úton járok, ez a gép semmit sem tud!” – aztán tíz perc múlva ott állunk a sárban egy zsákutca végén.
Amikor Isten a prófétáin keresztül üzenni próbál nekünk, mi gyakran „le némítjuk” a fentről jövő GPS-t. Azt mondjuk: „Istenem, te érts meg, a tízparancsolat nagyon szép volt a sivatagban, de te nem élsz a mai gazdasági helyzetben, nem ismered a főnökömet, és főleg nem láttad még az anyósomat!” Kidobjuk a szolgákat a kertből, mert meg vagyunk győződve róla, hogy a szőlőt sokkal jobban tudjuk vezetni Isten nélkül.
3. A VIP-szektor a templomban
Jézus a korabeli vallási elitet kritizálta a példabeszéddel. Valljuk be, néha mi, vasárnapi keresztények is hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, mint akik bérleti jogot váltottak az üdvösségre.
Kiülünk a megszokott padsorunkba – amihez egyébként láthatatlan tulajdonjogunk van, és ha egy gyanútlan idegen leül oda, képesek vagyunk ránézni azzal a tipikus „gonosz szőlőműves” tekintettel, hogy „Ez az én helyem, itt én vagyok a bérlő már húsz éve”. Azt gondoljuk, hogy a hitünk egy zártkörű VIP-klub. És ha jön valaki a kerítésen kívülről – egy tetovált fiatal, egy megtért bűnös –, hajlamosak vagyunk megijedni, hogy „Jaj, a végén még a tehetségesebbek megisszák a mi mustunkat!
