Apostol: Kol 1,12-18
Evang;lium: Lk 17,12-19
Szerző: ft. Pál Feri (palferi.hu)
Tulajdonképpen mi játszódott le az evangéliumi kilenc leprás férfiben, akiknek elmúlt a betegsége? Hogy mennyire gyógyultak meg, azt nem írja le a Szentírás, mindenesetre a leprájukból kigyógyultak kétség kívül. Mi játszódhatott le a lelkükben? Annyira nem állnak távol tőlünk, hiszen mondhatnánk Jézus szavaival: az vesse rájuk az első követ, aki bűntelen, akivel még nem fordult elő, hogy valami jó érte, és elfelejtette megköszönni, elfelejtett hálát adni érte.
Mindannyiunknak lehet élménye arról, hogy valami, amit akkor annyira természetesnek vettünk, két év, tíz év, ötven év múlva jutott eszünkbe, hogy is lehet, hogy ezt sohasem köszöntem meg. Mennyire természetesnek tartottam azt ott és akkor. Tulajdonképpen az emberi természetünkbe bele van ez írva. Most képzeljük el ezeket a leprás embereket! Hogyan képesek fönntartani az életüket akkor, amikor kiközösítik őket a társadalomból, a kultuszgyakorlásból, az istenkapcsolat intézményes és megszentelt formáiból? Hogyan, hogy képesek életben maradni? Úgy, hogy képesek alkalmazkodni a rosszhoz. Úgy, hogy képesek valamiképpen elfogadni, megszokni, elhordozni és elviselni a rosszat. Ha minden nap az újdonság erejével hatna rájuk, ha minden reggel azzal kelnének fel, hogy miért éppen én, akkor nem sokáig élnének. Valamiképpen megtanultak együtt élni a betegségükkel, akkor is, ha nagyon vágytak rá, hogy meggyógyuljanak. Nagyon egyszerűen az emberi természet rugalmasságához tartozik, hogy megtanuljunk egészen lehetetlen életfeltételek és életkörülmények között is élni, mégpedig azáltal, hogy ezekhez a rettenetes nehézségekhez is tudunk alkalmazkodni. És a jóhoz nem tanulunk meg alkalmazkodni? Dehogyisnem. Tulajdonképpen az emberi természetünknek, ahogyan megtanulunk a rosszban is valamiképpen létezni, ugyanennek az emberi természetnek a másik része, hogy a jót is nagyon hamar megszokjuk. Igazán van bennünk egy rugalmasság, s ha a jót kapjuk egy ideig, egészen természetes lesz, egyszerűen megszokjuk. De ha ez az emberi természet része, és a mai történetben úgy tűnik, hogy kilenc emberben az emberi természet a maga útján-módján egyszerűen csak nagyon gyorsan hozzászokott ahhoz, hogy tulajdonképpen az életem nagyobb részét egészségesen éltem. Hát ez ismerős, jól van, egyszerűen csak visszatértem a normális életemhez. Mi ebben a rendkívüli? Ezt szoktam meg egész életemben. Az a rendkívüli, ha beteg vagyok. Tehát végül is tulajdonképpen mindegyikünk emberi természetéhez hozzá tartozik akkor az, hogy azt a jót, ami az életünkben van, már réges régen megszoktuk. És ezért valóban szinte föl se tűnik, hogy mi is az a jó? Szinte külön tudatosításra volna szükségünk ahhoz, hogy egymás után újból és újból rácsodálkozzunk mindarra a jóra, amit már tulajdonképpen annyira megszoktunk, hogy eszünkbe sem jut nemhogy rácsodálkozni, hanem még hálásnak lenni vagy megköszönni sem. Még egy gondolatot hadd fűzzek ide. Éppenséggel a jóllétről, boldogságról, elégedettségről való kutatások azt bizonyítják, hogy tulajdonképpen az anyagi gazdagság nem járul hozzá a boldogságunkhoz döntő módon. Mi az, ami mégiscsak hozzájárul? Az, hogy azt tudhassuk, hogy alapvető szükségleteinket mi s a szeretteink mégiscsak ki tudjuk elégíteni ételben, italban, ruházkodásban, menedékben és otthonban és a többiben. Mondhatnánk azt, hogy tulajdonképpen egy alapszinten mindegyikünk boldog lehet és meg tudunk elégedni, hogy ilyen az emberi természet, hát egyfelől. Másfelől pedig a kutatások azt bizonyítják, hogy évtizedről évtizedre annyira hozzá tudunk szokni a jóhoz, hogy ha megkérdezik tőlünk: na, és mi az alapszint? Mi az a minimum, amivel tulajdonképpen egész jól meg tudnánk lenni? Csakhogy ez, amit mi alapszintnek tekintünk, ez is egyre jobban emelkedik. Azzal összefüggésben, hogy mennyi jót szoktunk már meg az életünk során. És végül is, amikor ez az alapszint már nem tartható, akkor döbbenünk rá, hogy tulajdonképpen kevesebbel is tudunk létezni, sőt tulajdonképpen még úgyis tudunk egymásnak örülni vagy úgyis azt tudjuk mondani, hogy az életünknek kétségkívül így is van értelme. Ez az első gondolat, hogy a jóhoz hozzászoktunk. És milyen nagy dolog, ha éppenséggel, merthogy ez az emberi természet logikája, egy kicsit tudatosítjuk azt, hogy mi is ez a logika, és hajlandók vagyunk újból és újból ránézni mindarra a jóra, amit már megszoktunk, és ezért föl sem tűnik.
Aztán a második, a jót természetesnek tartjuk. Persze biztos vannak köztünk olyanok, akik a rosszat tartják természetesnek, és azt mondják, hogy tudom én milyen a világ, dehogy tartom én a jót természetesnek. Ez tulajdonképpen ugyanaz a gondolatmenet, csak pontosan a fonákjáról nézve. Mi ennek a logikának a veleje? Az, hogy jónak tartjuk vagy természetesnek tartjuk a jót, miért is? Azért, mert többé-kevésbé úgy élünk ebben a világban nem egyszer, hogy mi vagyunk a világ középpontjában. Minél inkább képzeljük el úgy az életet, hogy mi vagyunk a világ középponjában, minél inkább hangsúlyozzuk azt, hogy az én életem, a saját életem, annál inkább természetesnek tartjuk, ha valami jó ér bennünket. Miért is? Hát mi vagyunk a világ középpontjában. Elég szomorú lenne, ha van egy lény, aki a világ középpontjában él, és még neki se megy jól az élet. Hát mi van azokkal a nyomorultakkal, akik a szélére sodródtak? Tehát, ha én vagyok a világ középpontja, minél inkább, nem is annyira elméletben, hanem inkább gyakorlatban, így látom és élem az életem, annál inkább azt gondolom, hogy a jó a természetes. És annál inkább háborít fel a rossz. Hogyha az éppenséggel engem ér, hogyha beteg leszek, akkor kikérem magamnak, hogyhogy én beteg lettem, hiszen ébn vagyok a világ középpontja: Tehát éppenséggel egy picit magunkat is tesztelhetjük ezzel, hogyha fölháborít bennünket a rossz, ami minket ér, és a jót pedig egészen természetesnek tartjuk, nem egyszer tünete annak, hogy még túlságosan is mi vagyunk egy általunk elképzelt világ középpontjában. És minél inkább kikerülünk ebből a középpontból, és egyszerűen csak része vagyunk valaminek és Valakinek, annál inkább elfogadható számunkra, hogy néha van egészség és néha betegség, néha jó sors, néha bal sors, néha az emberek annyira tudnak minket szeretni, hogy egészen meglepődünk rajta, néha meg úgy utálnak minket, hogy azon lepődünk meg, és tulajdonképpen ebben semmi meglepő nincsen. Egyszerűen mikor kapunk vegyesen, az éppenséggel megfelel annak a helyzetnek, hogy egy természetesen átlagos emberi életben az úgy van. Második gondolat így szól, minél inkább énközpontú életet élünk, annál inkább felháborít a rossz, hogyha azt velünk csinálják, és annál inkább természetesnek vesszük a jót, ha mi kapjuk.
Aztán a harmadik, hogy a jót akármilyen furcsán is hangzik ez, tulajdonképpen megtanultuk nem becsülni. Van is egy nagyon találó mondás, így szól: a jobb a jónak elrontója. Márpedig nekünk a legjobb kell. Főleg mi vagyunk a világ középpontjában, hát nemde, legalábbis az általunk elképzelt világban azért mégiscsak a legjobbat akarjuk. Pl. Az igazi. Férfiként nekem a legjobb nő kell, nőként a legjobb férfi, és úgy hívom hogy „igazi”. Nekem a legjobb kell kétség kívül, és ezt tartom a leginkább magától értetődőnek. Milyen érdekes ez, régen nem is annyira az igazit keresték. Azt mondták: Igazi? Ó! Hát ki tudja az hogy van? Keresek egy igaz embert. Azt hiszem az jó lesz. Keresek egy igaz embert, s ha van egy igaz ember, hozzá majd még alkalmazkodni is érdemes lesz. Hát egy igaz embert biztos könnyű lesz szeretni, vagy legalábbis könnyebb, mint egy gazembert. Ezért hát keresek egy igaz embert. Mi azonban nagyon szeretünk megtanulni valamit, ez pedig az, hogy hajlamosak vagyunk a jót lebecsülni. Miértis? Mert az életünkben az igényszintünket nagyon megemeltük, mert hát szabadon mégis csak legyen az a legjobb, ezért a jó nem tűnik elég jónak, az édes elég szépnek, a szép elég szépnek. A tökéleteshez képest tényleg nem olyan. És éppenséggel abban a világban van, aminek mi is része vagyunk és fenntartói. Megveszem a legjobb telefont, vagy a legcsinosabb valamit, és két hét múlva, vagy lesz annál újabb, kisebb, gyorsabb, fényesebb, ügyesebb vagy pedig 20 százalékkal olcsóbb. Úgyhogy a harmadik, hogy tulajdonképpen megtanultuk megszokni a jót, természetesnek venni és ráadásul nem is nagyon becsülni, mert úgyis van valami jobb. Ráadásul az lehet, hogy épp a szomszédnál van.
Az utolsó, tulajdonképpen azt is eléggé megtanultuk, elsajátítottuk ezt a szemlétetet, hogy tárgyiasítsuk a jót, és ne lássuk azt, hogy tulajdonképpen minden jó mögött, minden érték mögött valamilyen személy áll. Minden mögött. Mi hívő emberek, aztán végképpen ezt mondhatjuk, hogy minden jó mögött Valaki van, ha másképp nem, akkor a Teremtő Isten, ha másképp, a Megváltó Jézus, ha másképp, a Megszentelő Szentlélek. Az emberi viszonyainkban is. Itt egy könyv. Emberek készítették. Itt ez a mikrofon, emberek készítették. Minden, amire úgy tekintünk, hogy ez egy értékes dolog, emberek vannak mögötte, és mi oly jól megtanultunk elvontatkoztatni az emberektől, és szerelmeseknek lenni tárgyakba. Ezt nagyon jól megtanultuk. Már nem látni embereket, csak tárgyakat. Pl. Elhittük azt, és a gyermekeinknek megpróbáljuk ezt meg is adni, hogy a játékban sem az az érdekes, hogy kivel játszik, vagy hogy milyen elmélyülten, vagy hogy is játszik, hogy mi játszunk a gyerekekkel, hanem elhittük, hogy a játék számít, a tárgy. Hogy meg kell venni a legjobb játékot, és akkor játékügy le van zárva. Merthogy az egy tárgyon múlik, és ezt elhittük. Hát a játék nem a tárgyon málik, hanem valakin, aki játszik. És főleg valaki kell, akik tudnak együtt játszani. A játék a folyamatokon múlik, aközben átélünk valamit, az a játék, nem pedig egy tárgy. Legföljebb azzal a tárggyal tudunk játszani, de attól tudunk vele játszani, hogy elég a fantáziánk, és tudhatjuk azt, hogy nem a tárgyon múlik, hanem a személyen, aki játszik. És milyen érdekes, hogy miközben tárgyiasítunk mindent, közben egészen elveszítjük egymást. Pl. Azt mondjuk, értékek világa. Ilyenkor mire szoktunk gondolni? Személyekre legritkább esetben. Értékek világa, hogy a Józsi meg a Pisti, Marika meg Klárika. Értékek világa, és aztán az értékek világa rajtuk keresztül valahogy megnyilatkozik. Az értékek világa, az elsősorban mi vagyunk, személyek. És milyen érdekes az is, ahogyan elhittük, hogy a tárgy fontos s a tárgyakat elkezdtük személyesíteni, s akkor végül már egész el is akadtunk, hogy én vajon értékes vagyok –e vagy sem. De ha van jó autóm, akkor értékes vagyok. Ha van egy elegáns lakásom, értékes vagyok. Ha van egy drága cipőm, amivel eljövök a vasárnapi misére, kétségkívül értékes vagyok. És szép lassan, saját értékünket elkezdtük a tárgyak értékén mérni. S minél értékesebb tárgy volt a birtokunkban, annál inkább gondolhattam azt, hogy: ebből is látszik, hogy értékes vagyok. De érdekes ez! És milyen nagy dolog, ha visszatérünk ahhoz a szemlélethez, hogy a valami mögött Valaki van. Bármilyen jó is az, értékes és klassz és kívánatos, amögött mindig van Valaki. És milyen nagyszerű dolog az, hogy akármerre megyünk, bármilyen tárgyra esik a tekintetünk, tudhatjuk, azt valakinek köszönhetjük. És ha valamire azt gondoljuk, na kétségkívül emögött nem áll ember, hát akkor meg az Istent gyaníthatjuk mögötte. Hát minden amire azt mondjuk, jajj hát köszönöm, valójában személyes. Legföljebb egy személy valahogyan tárgyiasított valamit a maga értékességéből.
De nagy dolog tehát az, ha picit megrázzuk magunkat és azt mondjuk, érdemes volna lerázni azt a port, ami az úton ránk tapadt, és látni a dolgokat úgy is, hogy egyáltalán nem természetes, ha valami jó ér engem. Szeretnék nem hozzászokni, szeretném nem magától értetődőnek venni, és a valami mögött meglátni a Valakit.
