Evangélium: Mt 14,14-22
Apostol: 1Kor 1,10-17
Ma azt hallottuk, hogy Urunk egy lakatlan helyen prédikált, meggyógyította az embereket, és az idő későre jár, beesteledik. A tanítványok pedig azt javasolják Jézusnak, hogy, mivel késő van, küldje be az embereket a városba, hogy élelmet vegyenek maguknak. Az evangéliumnak mindig van egy belső értelmezése, ami a szó szerinti értelem mögött van. Jól oda kell figyelnünk, ha Isten szavának nemcsak a jól látható, érzékelhető, hanem a lelki értelmét is meg akarjuk látni. Azt kell ugyanis keresnünk, akár az Újszövetséget, akár magát az egész Szentírást tekintjük, hogy a szavak, amiket olvasunk, hogyan vonatkoznak ránk. Isten szava ugyanis hatékony, valóban képes felvilágosítani, de csak akkor, ha erre vágyunk, hittel és figyelemmel olvassuk.
Az egyértelmű olvasatunk ma az, hogy Jézus és hallgatósága egy puszta helyen vannak, beesteledett, az emberek éhesek, és el kellene küldje őket a városba, mert ott lehet élelmet kapni. A pusztában nincs lehetőség ételt beszerezni, és a tanítványoknak sincs elég élelmük, hogy adjanak nekik. Van azonban egy lelki értelme is ezeknek a szavaknak. Nekünk vajon nincsenek-e pusztáink? Mi nem kerültünk-e soha a sivatagba? Milyen sivatagról beszélünk? A sivatagról, a pusztáról a mi lelkünkben. Nem érzünk-e tikkasztó forróságot, szárazságot, a köveket, amikor bajokban, nehéz helyzetben vagyunk, vagy hiányzik a hitünk, esetleg a félelem vesz erőt rajtunk? Nem sivatagi érzés ez? Nem éreztük ezt még soha? Mert ez a sivatag, ez a puszta: kevés a víz, ezért nincs növekedés, nehéz életet fakasztani a sivatagban, de lehetséges, ha sok küzdelem árán is.
A mi sivatagunk: amikor egyedül érezzük magunkat, mert megpróbálunk a körülöttünk lévők ellenére is megmaradni az igaz úton; amikor bűnöket hordozunk magunkkal, és nem tudunk tőlük szabadulni; amikor levertnek érezzük magunkat, mert úgy tűnik, hogy az élet lenyom minket, túl sok minden történik, amivel nem tudunk mit kezdeni; amikor imádkozunk Istenhez, és nem hallunk választ, meghallgatást imáinkra; amikor olyan dologra vágyunk magunk vagy mások részére, ami jó, mindenféle önzés nélkül, és nem valósul meg. Ezek a mi pusztáink, ezek a mi sivatagjaink. Ha ezekben a helyzetekben a városba megyünk, hogy élelmet szerezzünk be magunknak, elmulasztjuk a csodát. A városba menni azt jelenti, hogy a dolgokkal való szembesülés helyett a világi élvezetekbe menekülünk, vagy, ha imáinkra nem kapunk választ, akkor abbahagyjuk az imádságot, ez a városba menetel. Amikor valaki a bűnével nem tud mit kezdeni, és ahelyett, hogy harcolna vele továbbra is, inkább engedi, hogy elhatalmasodjon rajta, enged neki, beleveti magát még jobban, ez a városba menetel. Amikor körülöttünk mindenki hitetlen, nem figyel a helyes útra, és mi félünk kiállni az igazunk mellett, és engedünk a környezetünk hatásának, akkor megyünk a városba, hogy élelmet vegyünk magunknak. Urunk azt mondja: "Nem kell". Nem kell a városba menniük. Amikor a pusztában vagy, amikor a sivatagban vagy, maradj!
Nos, az életnek nagy igazsága, hogy a keresztény ember életében, aki szívét Istennek adja, gyakori tapasztalat a sivatagi állapot, mert folyamatos küzdelem van a test és a Lélek között. Ez pedig elfárasztja az embert. Néha nehéz elhinni, hogy a siker útján járunk. Egyedül érezzük magunkat. Gondoljunk csak Illés prófétára. Legyőzi Baál papjait, amikor azok hiába hívják le áldozatukra istenük kezét, neki pedig miután háromszor is vízzel leönteti a fára helyezett áldozatot, az Isten tüze egy pillanat alatt megemészti az egészet. Az egész Baál papságot megölik (1Kir 18,20-40). És aztán mi történik? Egy ekkora győzelem után is - egyedül érzi magát. Elvonul, és azt mondja az Úrnak: "csak én maradtam élve egyedül". És az Úr helyreteszi Illést, mondván, hogy nincs egyedül. Nem vagyunk egyedül az igazságban, ha igazságosan élünk. Minden szent igazságosan él. Maga Krisztus is így élt, hogy mi is igazéletűek lehessünk. Megvan a képességünk rá, és a sivatagban kell maradnunk, és elfogadni az ételt, amit az Úr kínál nekünk. Ki kell tartanunk a kereszténységben, és ez erőfeszítést kíván tőlünk. És nem könnyű. De az Úr azt üzeni nekünk: "Az én igám édes, az én terhem könnyű" (Mt 11,30). És ezek a szavai is igazak. De mi nem vagyunk jó igavonó állatok, és amikor az igában van a fejünk, akkor berzenkedünk ellene. És emiatt válik az iga nehézzé. A keresztény élet annak a begyakorlása, hogy elfogadjuk Isten akaratát, ami számunkra a legjobb és a legbiztonságosabb. Mindegy, hogy hol állunk most, időbe telik, míg képesek leszünk rá, hogy elfogadjuk teljesen Isten akaratát. Egy ideig a sivatagban kell maradnunk, és akarnunk kell a bűneink ellen küzdeni, és készen lenni arra, hogy az igaz élet mellett kiálljunk, akkor is, ha mi még nem vagyunk azok. Felállni, amikor elesünk és hinni Krisztusban. Hagyjunk időt magunknak, akkor is, ha a hitünk nehezen is növekszik ezen körülmények között, mert ez az az időszak, amikor az Úr táplál minket, az Úr adja nekünk a létet, és boldogok leszünk, még a nehézségek közepette is.
Jézus azt mondja: nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni. Képesekké kell válnunk arra, hogy a megfelelő helyről szerezzük be magunknak a táplálékot. A sivatagban, a pusztában maradunk, de ha nem az apostoloktól kapjuk az ételt, éhesek maradunk. Az egyházatyák ezt a mondatot: "Ti adjatok nekik enni", mindig az egyházra mutató mondatként értelmezték. Az apostolokat rendelte, szentelte az Úr ennek a feladatnak az elvégzésére. Az egyházban kell ennünk. Erőt az Úr testéből nyerhetünk, ami az Egyház, ez az isteni és emberi szervezet, amelyben az Úr a szőlőtő és mi a szőlővesszők. Létünket, életünket, fennmaradásunkat a tő adja nekünk.
Az apostoli szakaszban Pál azt mondja nekünk: "A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje" (1Kor 1,18). A világ szemében balgaság imádkozni, ha nem kapunk kéréseinkre választ. A világ szerint az igaz élet bolondság. Számunkra azonban Isten ereje. Nehéz időket élünk. Olyan korban, amikor a gonosz dolgokat ügyesnek nevezik, és a jót nevezik ördöginek, gonosznak, butaságnak, ostobaságnak. Nekünk azonban fel kell vállalni a küzdelmet a pusztában, hogy el ne mulasszuk a csodát. Képzeljük el a csoda tanúit. Fáradtak és éhesek voltak, nem tudták, honnan jön az étel, de egyre csak érkezett. És biztos vagyok abban, hogy nemcsak egyszerű száraz kenyér és hal volt, amit kaptak, hanem ízletes kenyér, a mannához hasonló édes ízű étel. El tudjuk képzelni a látványt? Vettek a kosárból kenyeret és halat, de csak nem fogyatkozott. Mindenki annyit evett, amennyit kért, és még mindig maradt. És minden harapás ízletesebb, mint a másik. Ez a csoda tapasztalata azoknak az embereknek, akik az Úrral maradnak a pusztában.
Kedves Testvérek! Maradjunk meg tehát mi is a lélek sivatagában, a pusztában, tűrjünk és tartsunk ki a mi Urunk mellett, akkor is, ha a világ számára a kereszt, a mi hitünk, az igaz életre való törekvésünk ostobaságnak tűnik. Tartsunk ki a keresztényi lét küzdelmeiben, s az Úr megmutatja nekünk is csodálatos erejét. Amen.
