Apostol: Gal 2,16-20 és Tit 3,8-15
Evangélium: Lk 8,5-15 és Mt 5,14-19
Szerző: Fr. Demetri Tsigas
Honnan veszed észre, ha valaki szerelmes? Milyen jelek árulkodnak róla? Úgy néz ki, mintha be lenne kábítószerezve: mindennek örül, széles mosollyal járkál fel s alá, semmi nem tudja elvonni a figyelmét a szeretett személyről, néha még azokat sem veszi észre, akik körülötte vannak, nem foglalkozik anyagi dolgokkal, hacsak nincs köze a szeretett személyhez. Úgy tűnik, hogy nem érez fájdalmat, sem a sajátját, sem azt, ami a környezete számára fájdalmas. Sok időt tölt azzal, hogy a szeretett személyről beszéljen és róla ábrándozzon. Talán nekünk is volt ilyen élményünk, amikor telefonon beszéltünk a szerelmünkkel, illetve sokszor már nem is beszéltünk, hanem csak hallgattuk, hogyan lélegzik a másik, s egy órába került, míg elbúcsúztunk, arra várva, hogy ki fogja letenni hamarabb a kagylót. Ismerős, igaz?
Ezeket a jellemzőket keresi az Úr is rajtunk, amikor az ő Szavát hallgatjuk. A mai evangélium tanítása szerint azt szeretné, ha jó talaj lennénk. Vannak, akiket el sem ér az Isten Szava, vannak, akiket megérint, de a világ dolgai elfeledtetik, mások pedig, akik életében hatalmas lehetőségek vannak, de a félelmek vagy élvezetek nem engedik, hogy bennük a hallott Ige termést hozzon. Csak egy kis része, mondhatni számtanilag a negyede az embereknek az, akik nemcsak nyitottak az Isten szavára, hanem jó szokásaik és elkötelezettségük is megvan hozzá, hogy az Ige gyökeret verjen a lelkükben, ott növekedjen és gyümölcsöt is teremjen.
Hogyan mutathatjuk mi testben élők Isten iránti szeretetünket, aki lélek? Ez volt az a kérdés, amit 787-ben, a második Niceai zsinaton (hetedik egyetemes zsinat) az atyák feltettek. Isten Fia, a Szentháromság második személye emberré lett, így fizikai valója ábrázolhatóvá lett. E zsinat atyái kihangsúlyozták, hogy a festett képeket tiszteljük, de egyedül Istent illeti az imádás. Szóval mi, akik fizikai testben élünk, testünkkel hajlunk meg az ikonok előtt, csókkal illetjük, mert ezzel fejezzük ki szeretetünket Isten iránt, aki lélek.
Ez volt a hetedik egyetemes zsinat fő témája: az ikonok az igazhitű keresztények istentiszteletében és életében. Iréne császárnő és fia, Konstantin hívták össze a zsinatot. Az ikonoklaszta (képüldöző) időszak III. Leo uralkodása alatt kezdödött meg, aki azért tiltotta ki a képeket a templomokból, mert a zsidóknak és a muszlimoknak akart kedvezni. Azt gondolta, hogy ha nem lesznek képek a templomokban, akkor ők is kereszténnyé lesznek, és könnyebb lesz irányítani a birodalmat, kevesebb lesz a feszültség a vallások közötti különbség miatt. A zsinati atyák egyhangúlag jelentették ki, hogy szabad az ikonok előtt meghajolni, csókkal köszönteni, előttük gyertyát gyújtani, tömjénezni. Megfogalmazták teológiai nyelven is a különbséget: az ikonokat tisztelet=proszkünészisz illeti, az Istent az imádat=latreja. A tiszteletünk nem a képnek szól, hanem az ábrázolt szentnek. Csak Istent imádjuk. A keresztény hit ezen tanítását elfogadták keleten és nyugaton egyaránt, kivéve azokat, akik 27 évvel később, valószínűleg rossz fordítás miatt félreértve az atyák tanítását, újra elkezdték a képeket és képtisztelőket üldözni 814-ben, és ennek csak 843-ban, nagyböjt első vasárnapján lett vége, ami ezután az igazhitűség vasárnapja nevet kapta.
A legtöbb ember számára nem az első szerelem volt az utolsó. Általában ez azért van így, mert a szerelem egy álomképen alapult, nem pedig a valóságon. Szerelmesek lettünk, de nem a valós személybe, hanem egy feltételezett valóságba vagy olyan képekbe, amiket megálmodtunk a leendőbelinkről. Amikor a szerelem vak időszakán túlléptünk, akkor vettük észre, hogy kire is áldoztuk minden energiánkat, erőforrásunkat, figyelmünket.
Az egyház kezdeti időszakában előbb a Hitvallást tanították aztán az Úr imáját. Fontos volt, hogy az új keresztények tudják, hogy ki és mi az Isten mielőtt kapcsolatba léptek volna vele, és kifejezhették volna szeretetüket, szerelmüket iránta.
Ma is így kell lennie. Előbb tanulnunk kell Istenről. Ezáltal jutunk el arra a szintre, hogy ismerjük Őt. Hallgatjuk az ő Igéjét, és engedjük, hogy gyökeret verjen a szívünkben, gyümölcsöt hozzon, az örök életre. Mint ahogy a keresztény házasságot is örökre kötjük, úgy az Istennel való kapcsolatunk is örökkévaló. A keresztény házasság elkötelezettséget jelent, hogy a mindennapokban kifejezésre juttassuk másik iránt érzett szeretetünket. Ez néha komoly munkát igényel, egymás iránti bizalmat, megbocsátást és rendszeres kommunikációt. Jó szokásokat alakítunk ki közösen, mert ez a sikeres házasság alapja. Most nem egy béklyó jellegű házasságról beszélünk, hanem egy soha véget nem érő "mézes hetek" típusú kapcsolatról.
A keresztény életben is elkötelezettséget jelent Isten iránt. Elfogadni Őt, mint életünk Urát. Rábízni időnket, tehetségünket és kincseinket. Engedelmeskedni parancsainak szeretetből, nem kényszerből vagy félelemből. Szentgyónáshoz járulni, amikor bűnt követünk el ellene, hogy irgalmas megbocsátását kérjük. Böjtöt, imádságot és alamizsnálkodást jelent. Táplálkozni az örök élet eledeléből - olvasni Isten Szavát és a szentáldozásban testét és vérét magunkhoz venni.
Ezt a jó talajt tudjuk felajánlani, ha az akarjuk, hogy Isten Szava helyet találjon a lelkünkben. Isten azt szeretné, ha szerelmesek lennénk bele, nem vakon, hanem azzal az ismerettel, hogy tudjuk, ki ő és mit tett és tesz értünk.
Mi válaszolunk? Keresem az Igét, tiszta és jó szívvel hallgatom a tanítást, és meg is tartom és kitartással gyümölcsöt termek.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Dicsőség mindörökké!
