Nagyméltóságú László Püspök
Pasztorális Körlevél
„József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, hiszen a Szentlélektől van áldott állapotban, Fiút fog szülni, akit te Jézusnak nevezel, mert ő szabadítja meg népét bűneitől” (Mt.1,20-21)
Szeretett krisztushívők, fölszentelt személyek, Egyházunk fiai és leányai! üdvözöllek egyenként mindnyájatokat az Úr születésének szép és igen várt ünnepén.
Mindannyian végigfutottunk egy naptári évet, amiben, mint koszorú, fonódtak egybe, az öröm és teljesülés, várakozások és lehet csalódások, munkával és igyekezettel. Ma az Úr születésének ünnepén mindnyájan arra vagyunk hívatva, hogy megköszönjük Istennek a legnagyobb ajándékot, az Ő Fiának születését, aki irántunk való szeretetből közénk jön, keresvén szíveinket, hogy életünk történelmi idejét az Ő örökkévalóságával koszorúzza meg. Ebben a valódi ugyanakkor titokzatos találkozásban születik meg és alakul olyan forrássá Krisztus, amiből ered a hit és megöntözi minden egyes ember életét a remény vizével és az élet örömteljes értelmével az örökkévalóságra.
Ebben az évben gondolatainkat Szent Máté evangélista által mutatott események felé irányítsuk, megállván egy elmélkedési pillanatra, hogy elmélyedjünk az utazó bölcsek alakjában, akik követik a csillagot, azzal a kívánsággal, hogy megtalálják az újszülött Királyt: „ Jézus Krisztusnak ez az eredete: anyja Mária, József jegyese, még egybekelésük előtt, méhében fogant a Szentlélekből. Férje József igaz ember volt, és mivel nem akarta rossz hírbe hozni és az volt a szándéka, hogy titokban bocsájtja el”(Mt. 1, 18-19)
Mennyi gondban és elfoglaltságban van része az embernek, és kívánsága hogy saját jólétét megvalósítsa! Milyen elővigyázatos, küzdelmet és munkát nem kímélve mindent megtesz, hogy elérje célját, és mindezekben, ha nyitott szíve van az Isten felé, megtalálja az utat, a mértéket és beteljesedést, amit keres. Az ember magától, saját erejéből vagy értelméből nem képes megérteni létezésének titkát, ha nem hagyja hogy az Isten szava a hit által vezérelje.
Az igaz Józsefnek az angyal álmában jelenik meg, mint igaz mivoltának jutalma, bátorítván őt és felfedvén a felfoghatatlan értelmét: Jézus isteni származását, hogy jegyese Mária, Istentől kiválasztott Szűz, a magasságbeli Anyja legyen : „Ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, hiszen a Szentlélektől van áldott állapotban, Fiat fog szülni akit te Jézusnak nevezel, mert Ő szabadítja meg népét bűneitől” (Mt. 1, 20-21)
Szent József a keresztény ember példaképe, aki tisztességesen dolgozik, a hit értékeihez ragaszkodva, de életéből nem marad ki a megpróbáltatás, a kérdések, kétségbeesések a mindennapi eseményekkel szemben. Elfogadja az Isten tervét, hivatása arra szól, hogy a gyermek apja legyen, annak aki születni fog. Mi magunk is arra vagyunk hivatva, hogy megtegyük Isten akaratát, csak sokszor nem vesszük figyelembe, hogy Istennek vagyunk munkatársai a társadalomban és a közösségben amiben élünk: „Amikor Jézus a Júdeai Betlehemben megszületett, Heródes király napjaiban, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és érdeklődtek:Hol van a zsidók királya? Láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki” (Mt. 1, 2)
A keresztényi hit kétezer éve után, mi tudjuk hol született Jézus, vagyis tudjuk a földrajzi helyet, ahol belépett a föld történelmébe, mint halandó. Mint halhatatlant nem tudjuk mindig hol található. Ezért a lelki élet útja úgy mutatkozik, mint egy utazás. A lelki élet vége az hogy Istennel találkozunk, de a találkozás nemcsak az út végén valósul meg, hanem annak folyamán is. A bölcsek nem tudhatták pontosan a helyet, ahol született az új király, csak a jeleket látják és ismerik, de rögtön útnak indulnak. Ezen az utazáson a kapott jelek erősítik őket, hogy továbbmenjenek, hogy megtalálhassák és láthassák Azt, akinek érkezését tudományuk által felvilágosítást nyertek. Részben, mint olyan személyek, akik a pogány világ papi osztályának képviselői, másrészt a tudomány, a csillagászat jó ismerői leolvassák a világegyetem jeleit, amelyek Jeruzsálem felé vezetik őket, a kinyilatkozás városába. A bölcsek földi maradványai ma Köln városában (Németországban) találhatók, ahová Barbarossa Frigyes király vitte a XII. században, miután szétrombolta Milano városát, ahol addig voltak. A Betlehemi hasonló ahhoz az úthoz, amit a modern tudomány tesz, hogy a hittel találkozzék,
A bölcseket egy csillag vezette, és elérkeznek Heródeshez Júdea királyához, abban az időben keresvén Júdea királyát, Jézust. Azért, hogy elérjék az igazi teljességet, a tudománynak szüksége van a hitre, nemcsak hogy az álláspontjukat javítsák vagy a keresés eszközeit finomítsák, hanem hogy megismerjék a helyet ahol találkozhatnak a Teremtő Istennel és a világ Megváltójával. Júdea vezető papsága és tudósai csak akkor tudnak segítő választ adni, ami megmutatja az utat a Júdeai Betlehembe, miután megvizsgálták az Írásokat.Mert így jövendölte a próféta: „Te Betlehem, Júdea földje, éppen nem vagy a legkisebb Júdea fejedelmi városai között, mert belőled származik majd a vezér aki népemet Izraelt kormányozni fogja” (Mt. 2, 5-6)
Az az ember, aki nem keres, nem talál, és következésképpen nem tud örvendezni felfedezéseinek újdonságaiban. A siker, legyen az lelki, szakmai, műszaki vagy anyagi, a keresés motorja, a nyitott személy dinamikája Isten felé.
A tehetetlenség, önelégedetlenség, a büszkeség, emberi akadályok az útban.
Szeretetteim.
A pasztorális év, ami a hitnek volt szentelve, a múlt hónapban ért véget. Az egész Egyház lelkesedett, egy év lelki gyümölcseivel lettünk gazdagabbak. A keresztény hit a kapu, amelyen belépünk az Isten világába.
Legkevesebb 3 féle személy létezik a hittel való kapcsolat szempontjából. Elsősorban vannak gyakorló keresztények, akik rendszeresen látogatják a templomot, és részt vesznek a vasárnapi és ünnepnapi Szent Liturgiákon, az Egyházi közösségnek segítséget nyújtanak, üdvösségre hivatott emberek.
Vannak, akik meg vannak keresztelve, de kevésbé gyakorlók vagy egyáltalán. Ezek megelégednek a tudattal, hogy keresztények, de nem ismerik a keresztény tanítást, és nem ízlelik meg a lelki igazságok izét. Ők az igazi szegények napjainkban, és mindenkor az Egyház szűkölködői. Ezekért az Egyház új utakat keres és alkalmakat arra, hogy újra gyújtsa az élő lángot a hit érdekében.
A világon vannak még, akik nem ismerik Krisztust, mert még senki sem hirdette az igét az országukban, ahol élnek. Az Egyház rájuk is gondol és imádkozik a mennyei Atyához, hogy küldjön munkásokat, misszionárius papokat az Ő szőlőjébe.
Püspökségünk folytatni fogja ebben az évben és a következőben is a kateketikai programokat a hit terjedése és elmélyítése érdekében. Mi az érdem testvéreim, hogy ha valaki mondja hogy van hite de nincs cselekedete? Vajon a hit üdvözíti őt? (…). így van a hittel is ha nincs cselekedet, magában halott (Jakab 2, 14-17).
A Szentatya, Ferenc pápa a hit éve befejeztével kiadta az új apostoli buzdítást: Evangelii Gaudium (Az Evangélium öröme) amit a püspökökhöz, papokhoz, felszentelt személyeknek és a világ keresztényeknek intézett az Evangélium hirdetésével kapcsolatban. Egy terjedelmes leírásban, öt fejezetben a pápa új utat kínál, amit a Katolikus Egyház a következő években követni fog, az Evangélium hirdetésének és megélésének elsődleges figyelembe vételével.
„Az Evangélium öröme megtölti mindazok szívét és életét, akik találkoznak Jézussal. Akik elfogadják az általa felajánlott megváltást, megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és magánytól. Krisztussal örömünk folyamatosan megújul. Ebben az apostoli buzdításban minden keresztényt arra szeretnék bátorítani, hogy vegyen részt az evangelizáció történetének egy új fejezetében, amit ez az öröm határoz meg, és amely által új utakat fedezünk fel az Egyház utazása számára a jövőben. (Evangelii Gaudium 1).
Az Evangélium hirdetése minden keresztény feladata marad és ez nem csak a papok és szerzetesek kötelessége. A családban az első helye a keresztény lelki erkölcsi értékek megismerésének. Éppen ezért szükség van jó keresztény családokra, akik az életnek és a hitnek iskolái a gyermekek és a közösség részére amiben élnek.
Karácsony ünnepén csodálattal nézünk a Názáreti Szent családra, aki minden keresztény család részére példa marad, és látjuk, hogy a Szent Szűz és az igaz József élete az Isten szolgálatába van helyezve, és a gyermek Jézusért vállalják a fáradságot, veszélyt és megpróbáltatást.
Szeretett testvérek,
A Karácsony ünnepe az öröm ünnepe, Jézus, Isten Fiának születése, ugyanakkor azonban a lelkünk születése is az Istenben, az isteni gyermek fogadása szíveinkben hétköznapjainkban.
A keresztények az Isten Fiának születése eseményeire nem úgy tekintenek, mint történelmi vagy földrajzi történésre, hanem egy létező valóságról, Jelenlétről. A Szent Liturgia éppen ennek a Jelenlétnek az ünneplése. Szent Ágoston mondta Vallomásaiban: „a lélek jobban jelen van ott ahol szeretet van, mint a testben, ami lelkesíti” - ezzel azt akarja mondani, hogy az ember szíve átéli az igazságot, amit igazán szeret. Hogy találkozzunk azzal aki jön, az idők Istenével, gyermekké változván. Mi magunk is meg vagyunk hívva, hogy tegyünk egy utazást a bölcsekkel együtt a hely felé ahol találkozhatunk.
Az ész csillaga elvezet a Szentírás kinyilatkozása felé. Jobban fogunk örvendezni ezek irányításának, és jobban fogjuk ismerni az utat amit mutat.
Miután a bölcsek megkapták a választ a zsidók papjaitól és tudósaitól: „És a csillag melyet napkeleten láttak előttük haladt, amíg végre meg nem ált, a hely fölött ahol a gyermek volt. Amint megpillantották a csillagot igen megörültek” (Mt. 2, 9-10)
Mennyi örömöt és bátorítást jelent az ember lelkében, amikor látja az életben a konkrét jeleket, hogy Isten nem hagyta el, hanem kíséri gondviselésével. Ezen jeleket nézzük mi is, és örvendezzünk általuk tudván, hogy az Isten munkája folyamatban van, és kísér a szerető gondviselés.
A bölcsek elérkeztek a gyermek Jézushoz, földre borultak kinyitották kincses ládáikat, ajándékokat hoztak: aranyat, tömjént és mirhát. A hosszú út, amit tettek nem volt hiábavaló, megvolt az öröm és a lelki teljesülés, hogy megtalálták azt, aki őket alkotta. Leborultak előtte és imádták, mert megtalálták az ég és a föld Urát. A külső út, ami bevégződött, felkészíti és elkezdi a belső utat , az Isten imádását. Az ajándékok jelentést hordoznak, ahogy Szent Máté evangélista mondja: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt. 6,21), úgy hogy az értékek, amiket jobban szeretünk, azok jobban jelen vannak az életünkben. A bölcsek kinyitják a szívüket és ajándékaikat ajánlják amik benne voltak: - arany: látható gazdagság, ami azt képviseli, hogy az ember mit birtokol
- tömjén: láthatatlan, mint Isten és képviseli, amit egy ember kíván
- mirha: olaj ami a sebeket gyógyítja vagy óvja a testet a romlástól, képviseli hogy mi az ember
Az ember kinyitja és az Istennek ajánlja vagyonát, kívánságait, gondjait az Isten pedig belép az embernek ebbe a világába. Az Isten az emberben születik, az ember az Istenben, itt pedig összefonódik az út.
Elérkezvén mi is szeretett hívek a mai ünnep pillanatáig, nem marad más hátra mint az öröm, hogy kívánjak mindenkinek, családotoknak szeretteiteknek áldott Ünnepeket békében és örömben.
Az új Év ami következik hozzon egészséget és jólétet. Számos éven át!
+ László
Máramaros és Szatmár Püspöke
Kiadatott Rezidenciánkon Nagybányán
az Úr 2013. évében, december 25-én
2013. december 25., szerda
2013. december 7., szombat
Hát kilence hol vagyon? - A tíz leprás meggyógyítása
Apostol: Kol 1,12-18
Evang;lium: Lk 17,12-19
Szerző: ft. Pál Feri (palferi.hu)
Tulajdonképpen mi játszódott le az evangéliumi kilenc leprás férfiben, akiknek elmúlt a betegsége? Hogy mennyire gyógyultak meg, azt nem írja le a Szentírás, mindenesetre a leprájukból kigyógyultak kétség kívül. Mi játszódhatott le a lelkükben? Annyira nem állnak távol tőlünk, hiszen mondhatnánk Jézus szavaival: az vesse rájuk az első követ, aki bűntelen, akivel még nem fordult elő, hogy valami jó érte, és elfelejtette megköszönni, elfelejtett hálát adni érte.
Mindannyiunknak lehet élménye arról, hogy valami, amit akkor annyira természetesnek vettünk, két év, tíz év, ötven év múlva jutott eszünkbe, hogy is lehet, hogy ezt sohasem köszöntem meg. Mennyire természetesnek tartottam azt ott és akkor. Tulajdonképpen az emberi természetünkbe bele van ez írva. Most képzeljük el ezeket a leprás embereket! Hogyan képesek fönntartani az életüket akkor, amikor kiközösítik őket a társadalomból, a kultuszgyakorlásból, az istenkapcsolat intézményes és megszentelt formáiból? Hogyan, hogy képesek életben maradni? Úgy, hogy képesek alkalmazkodni a rosszhoz. Úgy, hogy képesek valamiképpen elfogadni, megszokni, elhordozni és elviselni a rosszat. Ha minden nap az újdonság erejével hatna rájuk, ha minden reggel azzal kelnének fel, hogy miért éppen én, akkor nem sokáig élnének. Valamiképpen megtanultak együtt élni a betegségükkel, akkor is, ha nagyon vágytak rá, hogy meggyógyuljanak. Nagyon egyszerűen az emberi természet rugalmasságához tartozik, hogy megtanuljunk egészen lehetetlen életfeltételek és életkörülmények között is élni, mégpedig azáltal, hogy ezekhez a rettenetes nehézségekhez is tudunk alkalmazkodni. És a jóhoz nem tanulunk meg alkalmazkodni? Dehogyisnem. Tulajdonképpen az emberi természetünknek, ahogyan megtanulunk a rosszban is valamiképpen létezni, ugyanennek az emberi természetnek a másik része, hogy a jót is nagyon hamar megszokjuk. Igazán van bennünk egy rugalmasság, s ha a jót kapjuk egy ideig, egészen természetes lesz, egyszerűen megszokjuk. De ha ez az emberi természet része, és a mai történetben úgy tűnik, hogy kilenc emberben az emberi természet a maga útján-módján egyszerűen csak nagyon gyorsan hozzászokott ahhoz, hogy tulajdonképpen az életem nagyobb részét egészségesen éltem. Hát ez ismerős, jól van, egyszerűen csak visszatértem a normális életemhez. Mi ebben a rendkívüli? Ezt szoktam meg egész életemben. Az a rendkívüli, ha beteg vagyok. Tehát végül is tulajdonképpen mindegyikünk emberi természetéhez hozzá tartozik akkor az, hogy azt a jót, ami az életünkben van, már réges régen megszoktuk. És ezért valóban szinte föl se tűnik, hogy mi is az a jó? Szinte külön tudatosításra volna szükségünk ahhoz, hogy egymás után újból és újból rácsodálkozzunk mindarra a jóra, amit már tulajdonképpen annyira megszoktunk, hogy eszünkbe sem jut nemhogy rácsodálkozni, hanem még hálásnak lenni vagy megköszönni sem. Még egy gondolatot hadd fűzzek ide. Éppenséggel a jóllétről, boldogságról, elégedettségről való kutatások azt bizonyítják, hogy tulajdonképpen az anyagi gazdagság nem járul hozzá a boldogságunkhoz döntő módon. Mi az, ami mégiscsak hozzájárul? Az, hogy azt tudhassuk, hogy alapvető szükségleteinket mi s a szeretteink mégiscsak ki tudjuk elégíteni ételben, italban, ruházkodásban, menedékben és otthonban és a többiben. Mondhatnánk azt, hogy tulajdonképpen egy alapszinten mindegyikünk boldog lehet és meg tudunk elégedni, hogy ilyen az emberi természet, hát egyfelől. Másfelől pedig a kutatások azt bizonyítják, hogy évtizedről évtizedre annyira hozzá tudunk szokni a jóhoz, hogy ha megkérdezik tőlünk: na, és mi az alapszint? Mi az a minimum, amivel tulajdonképpen egész jól meg tudnánk lenni? Csakhogy ez, amit mi alapszintnek tekintünk, ez is egyre jobban emelkedik. Azzal összefüggésben, hogy mennyi jót szoktunk már meg az életünk során. És végül is, amikor ez az alapszint már nem tartható, akkor döbbenünk rá, hogy tulajdonképpen kevesebbel is tudunk létezni, sőt tulajdonképpen még úgyis tudunk egymásnak örülni vagy úgyis azt tudjuk mondani, hogy az életünknek kétségkívül így is van értelme. Ez az első gondolat, hogy a jóhoz hozzászoktunk. És milyen nagy dolog, ha éppenséggel, merthogy ez az emberi természet logikája, egy kicsit tudatosítjuk azt, hogy mi is ez a logika, és hajlandók vagyunk újból és újból ránézni mindarra a jóra, amit már megszoktunk, és ezért föl sem tűnik.
Aztán a második, a jót természetesnek tartjuk. Persze biztos vannak köztünk olyanok, akik a rosszat tartják természetesnek, és azt mondják, hogy tudom én milyen a világ, dehogy tartom én a jót természetesnek. Ez tulajdonképpen ugyanaz a gondolatmenet, csak pontosan a fonákjáról nézve. Mi ennek a logikának a veleje? Az, hogy jónak tartjuk vagy természetesnek tartjuk a jót, miért is? Azért, mert többé-kevésbé úgy élünk ebben a világban nem egyszer, hogy mi vagyunk a világ középpontjában. Minél inkább képzeljük el úgy az életet, hogy mi vagyunk a világ középponjában, minél inkább hangsúlyozzuk azt, hogy az én életem, a saját életem, annál inkább természetesnek tartjuk, ha valami jó ér bennünket. Miért is? Hát mi vagyunk a világ középpontjában. Elég szomorú lenne, ha van egy lény, aki a világ középpontjában él, és még neki se megy jól az élet. Hát mi van azokkal a nyomorultakkal, akik a szélére sodródtak? Tehát, ha én vagyok a világ középpontja, minél inkább, nem is annyira elméletben, hanem inkább gyakorlatban, így látom és élem az életem, annál inkább azt gondolom, hogy a jó a természetes. És annál inkább háborít fel a rossz. Hogyha az éppenséggel engem ér, hogyha beteg leszek, akkor kikérem magamnak, hogyhogy én beteg lettem, hiszen ébn vagyok a világ középpontja: Tehát éppenséggel egy picit magunkat is tesztelhetjük ezzel, hogyha fölháborít bennünket a rossz, ami minket ér, és a jót pedig egészen természetesnek tartjuk, nem egyszer tünete annak, hogy még túlságosan is mi vagyunk egy általunk elképzelt világ középpontjában. És minél inkább kikerülünk ebből a középpontból, és egyszerűen csak része vagyunk valaminek és Valakinek, annál inkább elfogadható számunkra, hogy néha van egészség és néha betegség, néha jó sors, néha bal sors, néha az emberek annyira tudnak minket szeretni, hogy egészen meglepődünk rajta, néha meg úgy utálnak minket, hogy azon lepődünk meg, és tulajdonképpen ebben semmi meglepő nincsen. Egyszerűen mikor kapunk vegyesen, az éppenséggel megfelel annak a helyzetnek, hogy egy természetesen átlagos emberi életben az úgy van. Második gondolat így szól, minél inkább énközpontú életet élünk, annál inkább felháborít a rossz, hogyha azt velünk csinálják, és annál inkább természetesnek vesszük a jót, ha mi kapjuk.
Aztán a harmadik, hogy a jót akármilyen furcsán is hangzik ez, tulajdonképpen megtanultuk nem becsülni. Van is egy nagyon találó mondás, így szól: a jobb a jónak elrontója. Márpedig nekünk a legjobb kell. Főleg mi vagyunk a világ középpontjában, hát nemde, legalábbis az általunk elképzelt világban azért mégiscsak a legjobbat akarjuk. Pl. Az igazi. Férfiként nekem a legjobb nő kell, nőként a legjobb férfi, és úgy hívom hogy „igazi”. Nekem a legjobb kell kétség kívül, és ezt tartom a leginkább magától értetődőnek. Milyen érdekes ez, régen nem is annyira az igazit keresték. Azt mondták: Igazi? Ó! Hát ki tudja az hogy van? Keresek egy igaz embert. Azt hiszem az jó lesz. Keresek egy igaz embert, s ha van egy igaz ember, hozzá majd még alkalmazkodni is érdemes lesz. Hát egy igaz embert biztos könnyű lesz szeretni, vagy legalábbis könnyebb, mint egy gazembert. Ezért hát keresek egy igaz embert. Mi azonban nagyon szeretünk megtanulni valamit, ez pedig az, hogy hajlamosak vagyunk a jót lebecsülni. Miértis? Mert az életünkben az igényszintünket nagyon megemeltük, mert hát szabadon mégis csak legyen az a legjobb, ezért a jó nem tűnik elég jónak, az édes elég szépnek, a szép elég szépnek. A tökéleteshez képest tényleg nem olyan. És éppenséggel abban a világban van, aminek mi is része vagyunk és fenntartói. Megveszem a legjobb telefont, vagy a legcsinosabb valamit, és két hét múlva, vagy lesz annál újabb, kisebb, gyorsabb, fényesebb, ügyesebb vagy pedig 20 százalékkal olcsóbb. Úgyhogy a harmadik, hogy tulajdonképpen megtanultuk megszokni a jót, természetesnek venni és ráadásul nem is nagyon becsülni, mert úgyis van valami jobb. Ráadásul az lehet, hogy épp a szomszédnál van.
Az utolsó, tulajdonképpen azt is eléggé megtanultuk, elsajátítottuk ezt a szemlétetet, hogy tárgyiasítsuk a jót, és ne lássuk azt, hogy tulajdonképpen minden jó mögött, minden érték mögött valamilyen személy áll. Minden mögött. Mi hívő emberek, aztán végképpen ezt mondhatjuk, hogy minden jó mögött Valaki van, ha másképp nem, akkor a Teremtő Isten, ha másképp, a Megváltó Jézus, ha másképp, a Megszentelő Szentlélek. Az emberi viszonyainkban is. Itt egy könyv. Emberek készítették. Itt ez a mikrofon, emberek készítették. Minden, amire úgy tekintünk, hogy ez egy értékes dolog, emberek vannak mögötte, és mi oly jól megtanultunk elvontatkoztatni az emberektől, és szerelmeseknek lenni tárgyakba. Ezt nagyon jól megtanultuk. Már nem látni embereket, csak tárgyakat. Pl. Elhittük azt, és a gyermekeinknek megpróbáljuk ezt meg is adni, hogy a játékban sem az az érdekes, hogy kivel játszik, vagy hogy milyen elmélyülten, vagy hogy is játszik, hogy mi játszunk a gyerekekkel, hanem elhittük, hogy a játék számít, a tárgy. Hogy meg kell venni a legjobb játékot, és akkor játékügy le van zárva. Merthogy az egy tárgyon múlik, és ezt elhittük. Hát a játék nem a tárgyon málik, hanem valakin, aki játszik. És főleg valaki kell, akik tudnak együtt játszani. A játék a folyamatokon múlik, aközben átélünk valamit, az a játék, nem pedig egy tárgy. Legföljebb azzal a tárggyal tudunk játszani, de attól tudunk vele játszani, hogy elég a fantáziánk, és tudhatjuk azt, hogy nem a tárgyon múlik, hanem a személyen, aki játszik. És milyen érdekes, hogy miközben tárgyiasítunk mindent, közben egészen elveszítjük egymást. Pl. Azt mondjuk, értékek világa. Ilyenkor mire szoktunk gondolni? Személyekre legritkább esetben. Értékek világa, hogy a Józsi meg a Pisti, Marika meg Klárika. Értékek világa, és aztán az értékek világa rajtuk keresztül valahogy megnyilatkozik. Az értékek világa, az elsősorban mi vagyunk, személyek. És milyen érdekes az is, ahogyan elhittük, hogy a tárgy fontos s a tárgyakat elkezdtük személyesíteni, s akkor végül már egész el is akadtunk, hogy én vajon értékes vagyok –e vagy sem. De ha van jó autóm, akkor értékes vagyok. Ha van egy elegáns lakásom, értékes vagyok. Ha van egy drága cipőm, amivel eljövök a vasárnapi misére, kétségkívül értékes vagyok. És szép lassan, saját értékünket elkezdtük a tárgyak értékén mérni. S minél értékesebb tárgy volt a birtokunkban, annál inkább gondolhattam azt, hogy: ebből is látszik, hogy értékes vagyok. De érdekes ez! És milyen nagy dolog, ha visszatérünk ahhoz a szemlélethez, hogy a valami mögött Valaki van. Bármilyen jó is az, értékes és klassz és kívánatos, amögött mindig van Valaki. És milyen nagyszerű dolog az, hogy akármerre megyünk, bármilyen tárgyra esik a tekintetünk, tudhatjuk, azt valakinek köszönhetjük. És ha valamire azt gondoljuk, na kétségkívül emögött nem áll ember, hát akkor meg az Istent gyaníthatjuk mögötte. Hát minden amire azt mondjuk, jajj hát köszönöm, valójában személyes. Legföljebb egy személy valahogyan tárgyiasított valamit a maga értékességéből.
De nagy dolog tehát az, ha picit megrázzuk magunkat és azt mondjuk, érdemes volna lerázni azt a port, ami az úton ránk tapadt, és látni a dolgokat úgy is, hogy egyáltalán nem természetes, ha valami jó ér engem. Szeretnék nem hozzászokni, szeretném nem magától értetődőnek venni, és a valami mögött meglátni a Valakit.
Evang;lium: Lk 17,12-19
Szerző: ft. Pál Feri (palferi.hu)
Tulajdonképpen mi játszódott le az evangéliumi kilenc leprás férfiben, akiknek elmúlt a betegsége? Hogy mennyire gyógyultak meg, azt nem írja le a Szentírás, mindenesetre a leprájukból kigyógyultak kétség kívül. Mi játszódhatott le a lelkükben? Annyira nem állnak távol tőlünk, hiszen mondhatnánk Jézus szavaival: az vesse rájuk az első követ, aki bűntelen, akivel még nem fordult elő, hogy valami jó érte, és elfelejtette megköszönni, elfelejtett hálát adni érte.
Mindannyiunknak lehet élménye arról, hogy valami, amit akkor annyira természetesnek vettünk, két év, tíz év, ötven év múlva jutott eszünkbe, hogy is lehet, hogy ezt sohasem köszöntem meg. Mennyire természetesnek tartottam azt ott és akkor. Tulajdonképpen az emberi természetünkbe bele van ez írva. Most képzeljük el ezeket a leprás embereket! Hogyan képesek fönntartani az életüket akkor, amikor kiközösítik őket a társadalomból, a kultuszgyakorlásból, az istenkapcsolat intézményes és megszentelt formáiból? Hogyan, hogy képesek életben maradni? Úgy, hogy képesek alkalmazkodni a rosszhoz. Úgy, hogy képesek valamiképpen elfogadni, megszokni, elhordozni és elviselni a rosszat. Ha minden nap az újdonság erejével hatna rájuk, ha minden reggel azzal kelnének fel, hogy miért éppen én, akkor nem sokáig élnének. Valamiképpen megtanultak együtt élni a betegségükkel, akkor is, ha nagyon vágytak rá, hogy meggyógyuljanak. Nagyon egyszerűen az emberi természet rugalmasságához tartozik, hogy megtanuljunk egészen lehetetlen életfeltételek és életkörülmények között is élni, mégpedig azáltal, hogy ezekhez a rettenetes nehézségekhez is tudunk alkalmazkodni. És a jóhoz nem tanulunk meg alkalmazkodni? Dehogyisnem. Tulajdonképpen az emberi természetünknek, ahogyan megtanulunk a rosszban is valamiképpen létezni, ugyanennek az emberi természetnek a másik része, hogy a jót is nagyon hamar megszokjuk. Igazán van bennünk egy rugalmasság, s ha a jót kapjuk egy ideig, egészen természetes lesz, egyszerűen megszokjuk. De ha ez az emberi természet része, és a mai történetben úgy tűnik, hogy kilenc emberben az emberi természet a maga útján-módján egyszerűen csak nagyon gyorsan hozzászokott ahhoz, hogy tulajdonképpen az életem nagyobb részét egészségesen éltem. Hát ez ismerős, jól van, egyszerűen csak visszatértem a normális életemhez. Mi ebben a rendkívüli? Ezt szoktam meg egész életemben. Az a rendkívüli, ha beteg vagyok. Tehát végül is tulajdonképpen mindegyikünk emberi természetéhez hozzá tartozik akkor az, hogy azt a jót, ami az életünkben van, már réges régen megszoktuk. És ezért valóban szinte föl se tűnik, hogy mi is az a jó? Szinte külön tudatosításra volna szükségünk ahhoz, hogy egymás után újból és újból rácsodálkozzunk mindarra a jóra, amit már tulajdonképpen annyira megszoktunk, hogy eszünkbe sem jut nemhogy rácsodálkozni, hanem még hálásnak lenni vagy megköszönni sem. Még egy gondolatot hadd fűzzek ide. Éppenséggel a jóllétről, boldogságról, elégedettségről való kutatások azt bizonyítják, hogy tulajdonképpen az anyagi gazdagság nem járul hozzá a boldogságunkhoz döntő módon. Mi az, ami mégiscsak hozzájárul? Az, hogy azt tudhassuk, hogy alapvető szükségleteinket mi s a szeretteink mégiscsak ki tudjuk elégíteni ételben, italban, ruházkodásban, menedékben és otthonban és a többiben. Mondhatnánk azt, hogy tulajdonképpen egy alapszinten mindegyikünk boldog lehet és meg tudunk elégedni, hogy ilyen az emberi természet, hát egyfelől. Másfelől pedig a kutatások azt bizonyítják, hogy évtizedről évtizedre annyira hozzá tudunk szokni a jóhoz, hogy ha megkérdezik tőlünk: na, és mi az alapszint? Mi az a minimum, amivel tulajdonképpen egész jól meg tudnánk lenni? Csakhogy ez, amit mi alapszintnek tekintünk, ez is egyre jobban emelkedik. Azzal összefüggésben, hogy mennyi jót szoktunk már meg az életünk során. És végül is, amikor ez az alapszint már nem tartható, akkor döbbenünk rá, hogy tulajdonképpen kevesebbel is tudunk létezni, sőt tulajdonképpen még úgyis tudunk egymásnak örülni vagy úgyis azt tudjuk mondani, hogy az életünknek kétségkívül így is van értelme. Ez az első gondolat, hogy a jóhoz hozzászoktunk. És milyen nagy dolog, ha éppenséggel, merthogy ez az emberi természet logikája, egy kicsit tudatosítjuk azt, hogy mi is ez a logika, és hajlandók vagyunk újból és újból ránézni mindarra a jóra, amit már megszoktunk, és ezért föl sem tűnik.
Aztán a második, a jót természetesnek tartjuk. Persze biztos vannak köztünk olyanok, akik a rosszat tartják természetesnek, és azt mondják, hogy tudom én milyen a világ, dehogy tartom én a jót természetesnek. Ez tulajdonképpen ugyanaz a gondolatmenet, csak pontosan a fonákjáról nézve. Mi ennek a logikának a veleje? Az, hogy jónak tartjuk vagy természetesnek tartjuk a jót, miért is? Azért, mert többé-kevésbé úgy élünk ebben a világban nem egyszer, hogy mi vagyunk a világ középpontjában. Minél inkább képzeljük el úgy az életet, hogy mi vagyunk a világ középponjában, minél inkább hangsúlyozzuk azt, hogy az én életem, a saját életem, annál inkább természetesnek tartjuk, ha valami jó ér bennünket. Miért is? Hát mi vagyunk a világ középpontjában. Elég szomorú lenne, ha van egy lény, aki a világ középpontjában él, és még neki se megy jól az élet. Hát mi van azokkal a nyomorultakkal, akik a szélére sodródtak? Tehát, ha én vagyok a világ középpontja, minél inkább, nem is annyira elméletben, hanem inkább gyakorlatban, így látom és élem az életem, annál inkább azt gondolom, hogy a jó a természetes. És annál inkább háborít fel a rossz. Hogyha az éppenséggel engem ér, hogyha beteg leszek, akkor kikérem magamnak, hogyhogy én beteg lettem, hiszen ébn vagyok a világ középpontja: Tehát éppenséggel egy picit magunkat is tesztelhetjük ezzel, hogyha fölháborít bennünket a rossz, ami minket ér, és a jót pedig egészen természetesnek tartjuk, nem egyszer tünete annak, hogy még túlságosan is mi vagyunk egy általunk elképzelt világ középpontjában. És minél inkább kikerülünk ebből a középpontból, és egyszerűen csak része vagyunk valaminek és Valakinek, annál inkább elfogadható számunkra, hogy néha van egészség és néha betegség, néha jó sors, néha bal sors, néha az emberek annyira tudnak minket szeretni, hogy egészen meglepődünk rajta, néha meg úgy utálnak minket, hogy azon lepődünk meg, és tulajdonképpen ebben semmi meglepő nincsen. Egyszerűen mikor kapunk vegyesen, az éppenséggel megfelel annak a helyzetnek, hogy egy természetesen átlagos emberi életben az úgy van. Második gondolat így szól, minél inkább énközpontú életet élünk, annál inkább felháborít a rossz, hogyha azt velünk csinálják, és annál inkább természetesnek vesszük a jót, ha mi kapjuk.
Aztán a harmadik, hogy a jót akármilyen furcsán is hangzik ez, tulajdonképpen megtanultuk nem becsülni. Van is egy nagyon találó mondás, így szól: a jobb a jónak elrontója. Márpedig nekünk a legjobb kell. Főleg mi vagyunk a világ középpontjában, hát nemde, legalábbis az általunk elképzelt világban azért mégiscsak a legjobbat akarjuk. Pl. Az igazi. Férfiként nekem a legjobb nő kell, nőként a legjobb férfi, és úgy hívom hogy „igazi”. Nekem a legjobb kell kétség kívül, és ezt tartom a leginkább magától értetődőnek. Milyen érdekes ez, régen nem is annyira az igazit keresték. Azt mondták: Igazi? Ó! Hát ki tudja az hogy van? Keresek egy igaz embert. Azt hiszem az jó lesz. Keresek egy igaz embert, s ha van egy igaz ember, hozzá majd még alkalmazkodni is érdemes lesz. Hát egy igaz embert biztos könnyű lesz szeretni, vagy legalábbis könnyebb, mint egy gazembert. Ezért hát keresek egy igaz embert. Mi azonban nagyon szeretünk megtanulni valamit, ez pedig az, hogy hajlamosak vagyunk a jót lebecsülni. Miértis? Mert az életünkben az igényszintünket nagyon megemeltük, mert hát szabadon mégis csak legyen az a legjobb, ezért a jó nem tűnik elég jónak, az édes elég szépnek, a szép elég szépnek. A tökéleteshez képest tényleg nem olyan. És éppenséggel abban a világban van, aminek mi is része vagyunk és fenntartói. Megveszem a legjobb telefont, vagy a legcsinosabb valamit, és két hét múlva, vagy lesz annál újabb, kisebb, gyorsabb, fényesebb, ügyesebb vagy pedig 20 százalékkal olcsóbb. Úgyhogy a harmadik, hogy tulajdonképpen megtanultuk megszokni a jót, természetesnek venni és ráadásul nem is nagyon becsülni, mert úgyis van valami jobb. Ráadásul az lehet, hogy épp a szomszédnál van.
Az utolsó, tulajdonképpen azt is eléggé megtanultuk, elsajátítottuk ezt a szemlétetet, hogy tárgyiasítsuk a jót, és ne lássuk azt, hogy tulajdonképpen minden jó mögött, minden érték mögött valamilyen személy áll. Minden mögött. Mi hívő emberek, aztán végképpen ezt mondhatjuk, hogy minden jó mögött Valaki van, ha másképp nem, akkor a Teremtő Isten, ha másképp, a Megváltó Jézus, ha másképp, a Megszentelő Szentlélek. Az emberi viszonyainkban is. Itt egy könyv. Emberek készítették. Itt ez a mikrofon, emberek készítették. Minden, amire úgy tekintünk, hogy ez egy értékes dolog, emberek vannak mögötte, és mi oly jól megtanultunk elvontatkoztatni az emberektől, és szerelmeseknek lenni tárgyakba. Ezt nagyon jól megtanultuk. Már nem látni embereket, csak tárgyakat. Pl. Elhittük azt, és a gyermekeinknek megpróbáljuk ezt meg is adni, hogy a játékban sem az az érdekes, hogy kivel játszik, vagy hogy milyen elmélyülten, vagy hogy is játszik, hogy mi játszunk a gyerekekkel, hanem elhittük, hogy a játék számít, a tárgy. Hogy meg kell venni a legjobb játékot, és akkor játékügy le van zárva. Merthogy az egy tárgyon múlik, és ezt elhittük. Hát a játék nem a tárgyon málik, hanem valakin, aki játszik. És főleg valaki kell, akik tudnak együtt játszani. A játék a folyamatokon múlik, aközben átélünk valamit, az a játék, nem pedig egy tárgy. Legföljebb azzal a tárggyal tudunk játszani, de attól tudunk vele játszani, hogy elég a fantáziánk, és tudhatjuk azt, hogy nem a tárgyon múlik, hanem a személyen, aki játszik. És milyen érdekes, hogy miközben tárgyiasítunk mindent, közben egészen elveszítjük egymást. Pl. Azt mondjuk, értékek világa. Ilyenkor mire szoktunk gondolni? Személyekre legritkább esetben. Értékek világa, hogy a Józsi meg a Pisti, Marika meg Klárika. Értékek világa, és aztán az értékek világa rajtuk keresztül valahogy megnyilatkozik. Az értékek világa, az elsősorban mi vagyunk, személyek. És milyen érdekes az is, ahogyan elhittük, hogy a tárgy fontos s a tárgyakat elkezdtük személyesíteni, s akkor végül már egész el is akadtunk, hogy én vajon értékes vagyok –e vagy sem. De ha van jó autóm, akkor értékes vagyok. Ha van egy elegáns lakásom, értékes vagyok. Ha van egy drága cipőm, amivel eljövök a vasárnapi misére, kétségkívül értékes vagyok. És szép lassan, saját értékünket elkezdtük a tárgyak értékén mérni. S minél értékesebb tárgy volt a birtokunkban, annál inkább gondolhattam azt, hogy: ebből is látszik, hogy értékes vagyok. De érdekes ez! És milyen nagy dolog, ha visszatérünk ahhoz a szemlélethez, hogy a valami mögött Valaki van. Bármilyen jó is az, értékes és klassz és kívánatos, amögött mindig van Valaki. És milyen nagyszerű dolog az, hogy akármerre megyünk, bármilyen tárgyra esik a tekintetünk, tudhatjuk, azt valakinek köszönhetjük. És ha valamire azt gondoljuk, na kétségkívül emögött nem áll ember, hát akkor meg az Istent gyaníthatjuk mögötte. Hát minden amire azt mondjuk, jajj hát köszönöm, valójában személyes. Legföljebb egy személy valahogyan tárgyiasított valamit a maga értékességéből.
De nagy dolog tehát az, ha picit megrázzuk magunkat és azt mondjuk, érdemes volna lerázni azt a port, ami az úton ránk tapadt, és látni a dolgokat úgy is, hogy egyáltalán nem természetes, ha valami jó ér engem. Szeretnék nem hozzászokni, szeretném nem magától értetődőnek venni, és a valami mögött meglátni a Valakit.
2013. október 11., péntek
Szerelmes lettem... Istenbe
Apostol: Gal 2,16-20 és Tit 3,8-15
Evangélium: Lk 8,5-15 és Mt 5,14-19
Szerző: Fr. Demetri Tsigas
Honnan veszed észre, ha valaki szerelmes? Milyen jelek árulkodnak róla? Úgy néz ki, mintha be lenne kábítószerezve: mindennek örül, széles mosollyal járkál fel s alá, semmi nem tudja elvonni a figyelmét a szeretett személyről, néha még azokat sem veszi észre, akik körülötte vannak, nem foglalkozik anyagi dolgokkal, hacsak nincs köze a szeretett személyhez. Úgy tűnik, hogy nem érez fájdalmat, sem a sajátját, sem azt, ami a környezete számára fájdalmas. Sok időt tölt azzal, hogy a szeretett személyről beszéljen és róla ábrándozzon. Talán nekünk is volt ilyen élményünk, amikor telefonon beszéltünk a szerelmünkkel, illetve sokszor már nem is beszéltünk, hanem csak hallgattuk, hogyan lélegzik a másik, s egy órába került, míg elbúcsúztunk, arra várva, hogy ki fogja letenni hamarabb a kagylót. Ismerős, igaz?
Ezeket a jellemzőket keresi az Úr is rajtunk, amikor az ő Szavát hallgatjuk. A mai evangélium tanítása szerint azt szeretné, ha jó talaj lennénk. Vannak, akiket el sem ér az Isten Szava, vannak, akiket megérint, de a világ dolgai elfeledtetik, mások pedig, akik életében hatalmas lehetőségek vannak, de a félelmek vagy élvezetek nem engedik, hogy bennük a hallott Ige termést hozzon. Csak egy kis része, mondhatni számtanilag a negyede az embereknek az, akik nemcsak nyitottak az Isten szavára, hanem jó szokásaik és elkötelezettségük is megvan hozzá, hogy az Ige gyökeret verjen a lelkükben, ott növekedjen és gyümölcsöt is teremjen.
Hogyan mutathatjuk mi testben élők Isten iránti szeretetünket, aki lélek? Ez volt az a kérdés, amit 787-ben, a második Niceai zsinaton (hetedik egyetemes zsinat) az atyák feltettek. Isten Fia, a Szentháromság második személye emberré lett, így fizikai valója ábrázolhatóvá lett. E zsinat atyái kihangsúlyozták, hogy a festett képeket tiszteljük, de egyedül Istent illeti az imádás. Szóval mi, akik fizikai testben élünk, testünkkel hajlunk meg az ikonok előtt, csókkal illetjük, mert ezzel fejezzük ki szeretetünket Isten iránt, aki lélek.
Ez volt a hetedik egyetemes zsinat fő témája: az ikonok az igazhitű keresztények istentiszteletében és életében. Iréne császárnő és fia, Konstantin hívták össze a zsinatot. Az ikonoklaszta (képüldöző) időszak III. Leo uralkodása alatt kezdödött meg, aki azért tiltotta ki a képeket a templomokból, mert a zsidóknak és a muszlimoknak akart kedvezni. Azt gondolta, hogy ha nem lesznek képek a templomokban, akkor ők is kereszténnyé lesznek, és könnyebb lesz irányítani a birodalmat, kevesebb lesz a feszültség a vallások közötti különbség miatt. A zsinati atyák egyhangúlag jelentették ki, hogy szabad az ikonok előtt meghajolni, csókkal köszönteni, előttük gyertyát gyújtani, tömjénezni. Megfogalmazták teológiai nyelven is a különbséget: az ikonokat tisztelet=proszkünészisz illeti, az Istent az imádat=latreja. A tiszteletünk nem a képnek szól, hanem az ábrázolt szentnek. Csak Istent imádjuk. A keresztény hit ezen tanítását elfogadták keleten és nyugaton egyaránt, kivéve azokat, akik 27 évvel később, valószínűleg rossz fordítás miatt félreértve az atyák tanítását, újra elkezdték a képeket és képtisztelőket üldözni 814-ben, és ennek csak 843-ban, nagyböjt első vasárnapján lett vége, ami ezután az igazhitűség vasárnapja nevet kapta.
A legtöbb ember számára nem az első szerelem volt az utolsó. Általában ez azért van így, mert a szerelem egy álomképen alapult, nem pedig a valóságon. Szerelmesek lettünk, de nem a valós személybe, hanem egy feltételezett valóságba vagy olyan képekbe, amiket megálmodtunk a leendőbelinkről. Amikor a szerelem vak időszakán túlléptünk, akkor vettük észre, hogy kire is áldoztuk minden energiánkat, erőforrásunkat, figyelmünket.
Az egyház kezdeti időszakában előbb a Hitvallást tanították aztán az Úr imáját. Fontos volt, hogy az új keresztények tudják, hogy ki és mi az Isten mielőtt kapcsolatba léptek volna vele, és kifejezhették volna szeretetüket, szerelmüket iránta.
Ma is így kell lennie. Előbb tanulnunk kell Istenről. Ezáltal jutunk el arra a szintre, hogy ismerjük Őt. Hallgatjuk az ő Igéjét, és engedjük, hogy gyökeret verjen a szívünkben, gyümölcsöt hozzon, az örök életre. Mint ahogy a keresztény házasságot is örökre kötjük, úgy az Istennel való kapcsolatunk is örökkévaló. A keresztény házasság elkötelezettséget jelent, hogy a mindennapokban kifejezésre juttassuk másik iránt érzett szeretetünket. Ez néha komoly munkát igényel, egymás iránti bizalmat, megbocsátást és rendszeres kommunikációt. Jó szokásokat alakítunk ki közösen, mert ez a sikeres házasság alapja. Most nem egy béklyó jellegű házasságról beszélünk, hanem egy soha véget nem érő "mézes hetek" típusú kapcsolatról.
A keresztény életben is elkötelezettséget jelent Isten iránt. Elfogadni Őt, mint életünk Urát. Rábízni időnket, tehetségünket és kincseinket. Engedelmeskedni parancsainak szeretetből, nem kényszerből vagy félelemből. Szentgyónáshoz járulni, amikor bűnt követünk el ellene, hogy irgalmas megbocsátását kérjük. Böjtöt, imádságot és alamizsnálkodást jelent. Táplálkozni az örök élet eledeléből - olvasni Isten Szavát és a szentáldozásban testét és vérét magunkhoz venni.
Ezt a jó talajt tudjuk felajánlani, ha az akarjuk, hogy Isten Szava helyet találjon a lelkünkben. Isten azt szeretné, ha szerelmesek lennénk bele, nem vakon, hanem azzal az ismerettel, hogy tudjuk, ki ő és mit tett és tesz értünk.
Mi válaszolunk? Keresem az Igét, tiszta és jó szívvel hallgatom a tanítást, és meg is tartom és kitartással gyümölcsöt termek.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Dicsőség mindörökké!
Evangélium: Lk 8,5-15 és Mt 5,14-19
Szerző: Fr. Demetri Tsigas
Honnan veszed észre, ha valaki szerelmes? Milyen jelek árulkodnak róla? Úgy néz ki, mintha be lenne kábítószerezve: mindennek örül, széles mosollyal járkál fel s alá, semmi nem tudja elvonni a figyelmét a szeretett személyről, néha még azokat sem veszi észre, akik körülötte vannak, nem foglalkozik anyagi dolgokkal, hacsak nincs köze a szeretett személyhez. Úgy tűnik, hogy nem érez fájdalmat, sem a sajátját, sem azt, ami a környezete számára fájdalmas. Sok időt tölt azzal, hogy a szeretett személyről beszéljen és róla ábrándozzon. Talán nekünk is volt ilyen élményünk, amikor telefonon beszéltünk a szerelmünkkel, illetve sokszor már nem is beszéltünk, hanem csak hallgattuk, hogyan lélegzik a másik, s egy órába került, míg elbúcsúztunk, arra várva, hogy ki fogja letenni hamarabb a kagylót. Ismerős, igaz?
Ezeket a jellemzőket keresi az Úr is rajtunk, amikor az ő Szavát hallgatjuk. A mai evangélium tanítása szerint azt szeretné, ha jó talaj lennénk. Vannak, akiket el sem ér az Isten Szava, vannak, akiket megérint, de a világ dolgai elfeledtetik, mások pedig, akik életében hatalmas lehetőségek vannak, de a félelmek vagy élvezetek nem engedik, hogy bennük a hallott Ige termést hozzon. Csak egy kis része, mondhatni számtanilag a negyede az embereknek az, akik nemcsak nyitottak az Isten szavára, hanem jó szokásaik és elkötelezettségük is megvan hozzá, hogy az Ige gyökeret verjen a lelkükben, ott növekedjen és gyümölcsöt is teremjen.
Hogyan mutathatjuk mi testben élők Isten iránti szeretetünket, aki lélek? Ez volt az a kérdés, amit 787-ben, a második Niceai zsinaton (hetedik egyetemes zsinat) az atyák feltettek. Isten Fia, a Szentháromság második személye emberré lett, így fizikai valója ábrázolhatóvá lett. E zsinat atyái kihangsúlyozták, hogy a festett képeket tiszteljük, de egyedül Istent illeti az imádás. Szóval mi, akik fizikai testben élünk, testünkkel hajlunk meg az ikonok előtt, csókkal illetjük, mert ezzel fejezzük ki szeretetünket Isten iránt, aki lélek.
Ez volt a hetedik egyetemes zsinat fő témája: az ikonok az igazhitű keresztények istentiszteletében és életében. Iréne császárnő és fia, Konstantin hívták össze a zsinatot. Az ikonoklaszta (képüldöző) időszak III. Leo uralkodása alatt kezdödött meg, aki azért tiltotta ki a képeket a templomokból, mert a zsidóknak és a muszlimoknak akart kedvezni. Azt gondolta, hogy ha nem lesznek képek a templomokban, akkor ők is kereszténnyé lesznek, és könnyebb lesz irányítani a birodalmat, kevesebb lesz a feszültség a vallások közötti különbség miatt. A zsinati atyák egyhangúlag jelentették ki, hogy szabad az ikonok előtt meghajolni, csókkal köszönteni, előttük gyertyát gyújtani, tömjénezni. Megfogalmazták teológiai nyelven is a különbséget: az ikonokat tisztelet=proszkünészisz illeti, az Istent az imádat=latreja. A tiszteletünk nem a képnek szól, hanem az ábrázolt szentnek. Csak Istent imádjuk. A keresztény hit ezen tanítását elfogadták keleten és nyugaton egyaránt, kivéve azokat, akik 27 évvel később, valószínűleg rossz fordítás miatt félreértve az atyák tanítását, újra elkezdték a képeket és képtisztelőket üldözni 814-ben, és ennek csak 843-ban, nagyböjt első vasárnapján lett vége, ami ezután az igazhitűség vasárnapja nevet kapta.
A legtöbb ember számára nem az első szerelem volt az utolsó. Általában ez azért van így, mert a szerelem egy álomképen alapult, nem pedig a valóságon. Szerelmesek lettünk, de nem a valós személybe, hanem egy feltételezett valóságba vagy olyan képekbe, amiket megálmodtunk a leendőbelinkről. Amikor a szerelem vak időszakán túlléptünk, akkor vettük észre, hogy kire is áldoztuk minden energiánkat, erőforrásunkat, figyelmünket.
Az egyház kezdeti időszakában előbb a Hitvallást tanították aztán az Úr imáját. Fontos volt, hogy az új keresztények tudják, hogy ki és mi az Isten mielőtt kapcsolatba léptek volna vele, és kifejezhették volna szeretetüket, szerelmüket iránta.
Ma is így kell lennie. Előbb tanulnunk kell Istenről. Ezáltal jutunk el arra a szintre, hogy ismerjük Őt. Hallgatjuk az ő Igéjét, és engedjük, hogy gyökeret verjen a szívünkben, gyümölcsöt hozzon, az örök életre. Mint ahogy a keresztény házasságot is örökre kötjük, úgy az Istennel való kapcsolatunk is örökkévaló. A keresztény házasság elkötelezettséget jelent, hogy a mindennapokban kifejezésre juttassuk másik iránt érzett szeretetünket. Ez néha komoly munkát igényel, egymás iránti bizalmat, megbocsátást és rendszeres kommunikációt. Jó szokásokat alakítunk ki közösen, mert ez a sikeres házasság alapja. Most nem egy béklyó jellegű házasságról beszélünk, hanem egy soha véget nem érő "mézes hetek" típusú kapcsolatról.
A keresztény életben is elkötelezettséget jelent Isten iránt. Elfogadni Őt, mint életünk Urát. Rábízni időnket, tehetségünket és kincseinket. Engedelmeskedni parancsainak szeretetből, nem kényszerből vagy félelemből. Szentgyónáshoz járulni, amikor bűnt követünk el ellene, hogy irgalmas megbocsátását kérjük. Böjtöt, imádságot és alamizsnálkodást jelent. Táplálkozni az örök élet eledeléből - olvasni Isten Szavát és a szentáldozásban testét és vérét magunkhoz venni.
Ezt a jó talajt tudjuk felajánlani, ha az akarjuk, hogy Isten Szava helyet találjon a lelkünkben. Isten azt szeretné, ha szerelmesek lennénk bele, nem vakon, hanem azzal az ismerettel, hogy tudjuk, ki ő és mit tett és tesz értünk.
Mi válaszolunk? Keresem az Igét, tiszta és jó szívvel hallgatom a tanítást, és meg is tartom és kitartással gyümölcsöt termek.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Dicsőség mindörökké!
2013. szeptember 26., csütörtök
Szeresd ellenségeidet...
Apostol: 2Kor 11,31-12,9
Evangélium: Lk 6.31-36
Szerző: ft. Anthony M. Coniaris
A szeretet igazi próbája nem a barátaink szeretete, hanem az ellenség szeretete. Egy nagy orosz szent ezt a kérdést tette fel: "Honnan tudjuk meg, hogy valaki igazán Istenben él-e, és hogy őszinte-e a hite? Nincs más útja a meggyőződésnek, mint az, hogy megvizsgáljuk életét, hogy lássuk, szereti-e ellenségeit. Mert ahol jelen van az ellenség szeretete, ott jelen van Isten". Ez a próbája annak, hogy Isten frekvenciáján vagyunk-e, mert Isten éppen ezt teszi: felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. Chesterton mondta egyszer: "Szeretni azt jelenti, hogy szeresd azt, ami nem szeretetreméltó, különben hogy lehetne erény?".
Nem hasznos?
Szeretni az ellenségeidet a mai világban egyáltalán nem tűnik hasznosnak. Az ellenséget szeretni olyan, mondják egyesek, mintha engedélyt adnánk másoknak arra, hogy kihasználjanak, hogy lábbal tapossanak.
Lássuk csak mit is mond a pszichológia és a pszichiátria az ellenségességről és az ellenséges emberekről. Ezek a tudományok is megerősítik a tényt, hogy egy ellenséges személy azért utál, mert attól fél, hogy a másik megsebesíti, ezért önvédelemből előre támad. Azért ellenséges, mert azt várja, hogy a másik lealacsonyítja, utálja. A legutolsó dolog, amit vár, hogy szeretetet kapjon. Ezért, ha utálat helyet szeretet kap, lefegyverezed. Szeretetre van leginkább szüksége, ez az egyetlen eszköz, ami ellenségességét lerombolhatja.
"Menjen az ördögbe!" - hallhatjuk olyanoktól, akik mások részéről igazságtalanságot szenvednek el. A kívánságuk nagyon is helytálló, abban az értelemben, hogy már az ördögnél van. Jobb lenne talán az Istenhez küldeni. Az ellenséget szeretni azt jelenti, hogy az illetőt Istenhez küldjük, Istent neki ajándékozzuk.
De vajon Isten azt várja tőlünk, hogy szeressük a bűnt és a rosszaságokat, amelyeket embertársaink elkövetnek? Természetesen nem. Ő azt várja tőlünk, hogy utáljuk a bűnt, de szeressük a bűnöst. Ne fogd a fejed csodálkozva, hogyan lehet a bűn és a bűnös között különbséget tenni! Hiszen ezt tesszük nap mint nap. Amikor rólunk van szó. Olykor borzasztó dolgokat teszünk, hatalmas hibákat vétünk. Utáljuk ezeket a dolgokat, amiket tettünk, de nem szűnünk meg továbbra is szeretni magunkat. Tegyetek másokkal is úgy, mondja Jézus. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Utáld a bűnt, szeresd a bűnöst. Valaki egy hasonlattal így fejezte ezt ki: az ellenséget szeretni nem azt jelenti, hogy szeresd a sarat, amiben a gyöngy van, hanem a gyöngyöt, ami a sárban van.
Miért?
Miért kell szeretnem az ellenségemet? Azért, hogy a Mennyei Atya gyermeke lehessek. "Szeressétek ellenségeiteket... hogy a mennyei Atya gyermekeivé legyetek". Isten azt akarja, hogy olyan legyek, mint Ő. Ő szereti az ellenségeit. Jót tesz azokkal, akik Őt megvetik. Zöldelő rétekre vezet minket, amikor sivatagot érdemelnénk. Tiszta vizet ad, amikor tikkadtság járna nekünk. Amikor még bűnösök voltunk, Isten szeretett minket és meghalt értünk. Nem sokkal halála előtt Jézus azt mondta tanítványainak: "Szeressétek egymást. Ahogyan én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást".
"Szeressétek ellenségeiteket". Szeresd az ellenségedet, az embert, akinek a te szerencsétlenséged az öröme, aki a lábadra lép, aki a kígyót kebledbe helyezi, aki kiforgatja szavaidat, aki nem érzi jól magát, míg meg nem keseríti az életed. Szeresd. Az én kedvemért, mondja Jézus. Úgy szeresd, ahogyan én szerettelek benneteket. De szeresd azért is, mert ellenséged elsősorban saját maga ellensége. A szomorúság, amelyet a te poharadba önt abból a méregből való, ami őt mérgezi. Tedd félre azokat a felületi sérüléseket, amelyeket neked okoz, és lásd azokat a mély sebeket, amelyeket saját magának okoz. Neked bosszúságot okoz, de a saját maga halálát.
Kronstadti János mondta: "Minden ember, aki rosszat tesz, aki enged a szenvedélyeknek, elégséges büntetést kap attól a rossztól, amit tett, a szenvedélytől, amelynek engedett, de mindenekelőtt attól a ténytől, hogy eltávolodott Istentől és Isten eltávolodott tőle: esztelen és embertelen lenne haragos lelkületet táplálni egy ilyen ember iránt; olyan lenne, mintha egy fuldoklót nyomnánk a víz alá, vagy a tűzbe dobnánk valakit, aki már ég. Egy ilyen ember felé megkettőzött szeretetet kell adni, és lángoló lelkülettel imádkozni érte Istennél; nem elítélni és örülni a baján. Az én kedvemért, mondja Jézus, de őértük is, kérlek, szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik átkoznak titeket, tegyetek jót azokkal, akik utálnak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik megsebesítenek és üldüznek titeket".
Nem azért kell szeretnünk embertársainkat, mert vonzóak. A tény, hogy valaki nem állhat téged jelentheti azt, hogy szüksége van rád. Lelke az irántad való ellenséges érzülettől el van takarva, és csak te tudod azt szabaddá tenni. Ashley Montagu mondta: "Mutass egy elvetemült bűnözőt, egy fiatalkorú elkövetőt, egy pszichipatát, és én megmutatom neked a személyt, aki kétségbeesett eszközöket használt fel arra, hogy érzelmi melegséget és odafigyelést vonzzon, amelyet nem sikerült megkapnia, de amire olyannyira vágyik. Az ún. agresszív magatartás, ha teljes egészében értelmezzük, valój"ban egy frusztrált szeretet, egy olyan technika, amivel szeretetet próbálunk meg kieszközölni, ugyanakkor egy módja is annak, hogy bosszút álljunk egy olyan társadalmon, ami földre tepert és ott hagyott szárnyszegetten, elhagyatva, embertelenül. Ebből is láthatjuk, hogy a gyerekek agresszív magatartására a helyes megoldás nem az, hogy mi is agresszívak legyünk velük, hanem hogy szeressük őket. Ez az igazság nemcsak a gyerekekre érvényes, hanem minden emberi lényre, akármilyen korú legyen is."
Két fő okunk is van rá tehát arra, hogy szeressük ellenségeinket: elsősorban azért, mert szükségük van a szeretetre, a második ok pedig az, hogy egyedül a szeretetnek van elég ereje ahhoz, hogy az ellenséget baráttá tegyen.
Van természetesen egy harmadik ok is. A gyűlöletre gyűlölettel válaszolni a gyűlölet többszörözését okozza. A szeretet viszont meg tudja állítani ezt az ördögi kört. Egyszer egy férfi vett egy farmot, és kiment, hogy megnézze a földet. Egyszerre csak előtte termett a szomszédja, és fenyegetően azt mondta: "Ne csodálkozz, szomszéd, de amikor megvetted a földet, akkor vettél egy pert is velem. A kerítésed bejött néhány méterrel az én földembe". Íme egy olyan jelenet, ami generációkon keresztüli vitáknak a nyitánya. Az új tulajdonos mosolyogva válaszolt: "Amikor ide jöttem, arra számítottam, hogy jó szomszédokat találok... és így is lesz. Te pedig segíteni fogsz nekem ebben. Vidd a kerítést oda, ahol te gondolod, hogy lennie kellene. Te elégedett leszel, én pedig boldog." Mit gondoltok, mi történt? A kerítés nem mozdult semerre, a potenciális ellenség pedig jóbarát lett. A szeretet eloltotta az ellenségesség tüzét.
És végül még egy ok, ami miatt szeretjük ellenségeinket, Jézus szavaiban van kifejezve: "Szeressétek ellenségeiteket... és a magasságbeli fiai lesztek". Mindannyiunknak lehetősége van Isten fiává lenni. A lehetőség a szeretet által válik valósággá. Szeretnünk kell ellenségeinket, mert csak ezáltal ismerhetjük meg igazán Istent és élhetjük meg az Ő szentségének szépségét.
Hogyan?
Hogyan lehet szeretni ellenségeinket?
1. Lehetetlen, ha előbb nem szeretjük Istent. Ezt Jézus súgta meg nekünk, amikor azt mondta: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig mint saját magadat" (Lk 10,27). Ha egész lényeddel szereted az Istent, akkor leszel képes felebarátodat is szeretni, még akkor is, ha ellenséged. Ez a szeretet a bennünk lakó Szentlélek ajándéka.
2. Tegyetek jót gyűlölőitekkel, mondja Jézus. Szent Pál apostol pedig azt mondja: "Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval" (Róm 12,20-21). Tégy jót az ellenségednek, és meglátod, milyen könnyű lesz aztán szeretni. Őt abban fogja segíteni, hogy a rosszat kiűzze szívéből. De a rossz legyőzése azt jelenti, hogy nekünk kell megtenni az első lépést.
Az egyik orvos azt mondta: "Már 30 éve gyakorlom a gyógyítást, és sok receptet felírtam már. Idővel rájöttem, hogy az, ami a legjobban gyógyítja az emberek bajait, a szeretetnek nevezett gyógyszer." "És ha nem válik be?" - kérdezte valaki. "Akkor meg kell duplázni a dózist", válaszolta.
3. Jézus mondja: "imádkozzatok üldözőitekért". Térdepelve végzett imáinkban emlékezzünk meg róluk. Ez a legnagyobb kegy, amit adhatunk - megemlékezünk róluk akkor, amikor Istennel beszélgetünk. Senki nem tud imádkozni úgy valakiért, hogy ugyanakkor gyűlölje is. A leghatékonyabb eszköze annak, hogy a mások iránt érzett gyűlöletünket legyőzzük: imádkozni érte.
4. Keress valami jót ellenségedben. Amikor testvéred hibázik, rosszat mond rólad, kiforgatja szavaidat, kicsúfol, ne haragudj rá, hanem keress valami értékeset benne, mert mindenkiben van érték, és szeresd őt ezért az értékért. Az aranyásók figyelembe sem veszik a homokot és a sárt a szitákban, hanem csak az arany szemecskéket, rögöket keresik; noha kevés van belőle, értékelik, és minden mást félredobnak, ami nem hasznos számukra. Isten is így tesz velünk, így tisztogat minket nagy odaadással.
5. Tegyétek a jót, imádkozzatok és keressétek az értékeket ellenségeitekben, és ezután kialakul bennetek a szeretet. Megbocsátás nélkül lehetetlen az ellenség szeretetét megkezdeni. Ez a megbocsátás attól a személytől kell kiinduljon, aki sérelmet szenvedett. Csak az igazságtalanságot elszenvedő képes a megbocsátás vizében a személyek közötti kapcsolatot megmosni. Íme egy példa:
1968. április 9-én - Martin Luther King temetése napján - egy Martin Whitted nevű fehérbőrű sofőrt ledobtak San Franciscoban a buszról, amelyet vezetett, és 11 néger férfi kegyetlenül megverte. Nem sokkal ezután meghalt. A fehérek és a négerek közti feszültség elkezdett növekedni. A hírekben újabb zavargásokat és rendbontásokat jósoltak a város több részére is. Akkor azonban, Dixie Whitted, az özveggyé lett sofőr felesége megjelent a tévében. Ahogyan reagált a férje halálhírére egyedülálló, különleges volt, amit nemigen lehet manapság megtapasztalni. Halk hangon, nyugodtan beszélt arról, hogy mennyire szerette férjét, és beszélt Krisztusba vetett hitéről. Arra kérte az embereket, hogy tartózkodjanak az erőszakos megnyilvánulásoktól, és inkább a békét építsék. Azt mondta, Krisztusból merítve erőt, nem érez szomorúságot, sem gyűlöletet. Kérte, hogy hozzanak létre egy alapítványt, nem a saját maga, hanem azon fiatalok számára, akik azon a környéken laknak, ahol a férjét megölték.
Az együttérzésnek ez a fajta megnyilvánulása csodálatra méltó eredményt hozott. A studióban lévők egyként zokogtak. Elismerő és köszönő levelek özönét kapta fehér és néger fiataloktól.
Jézus azt mondja:
"Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas." (Lk 6,35-36)
Evangélium: Lk 6.31-36
Szerző: ft. Anthony M. Coniaris
A szeretet igazi próbája nem a barátaink szeretete, hanem az ellenség szeretete. Egy nagy orosz szent ezt a kérdést tette fel: "Honnan tudjuk meg, hogy valaki igazán Istenben él-e, és hogy őszinte-e a hite? Nincs más útja a meggyőződésnek, mint az, hogy megvizsgáljuk életét, hogy lássuk, szereti-e ellenségeit. Mert ahol jelen van az ellenség szeretete, ott jelen van Isten". Ez a próbája annak, hogy Isten frekvenciáján vagyunk-e, mert Isten éppen ezt teszi: felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. Chesterton mondta egyszer: "Szeretni azt jelenti, hogy szeresd azt, ami nem szeretetreméltó, különben hogy lehetne erény?".
Nem hasznos?
Szeretni az ellenségeidet a mai világban egyáltalán nem tűnik hasznosnak. Az ellenséget szeretni olyan, mondják egyesek, mintha engedélyt adnánk másoknak arra, hogy kihasználjanak, hogy lábbal tapossanak.
Lássuk csak mit is mond a pszichológia és a pszichiátria az ellenségességről és az ellenséges emberekről. Ezek a tudományok is megerősítik a tényt, hogy egy ellenséges személy azért utál, mert attól fél, hogy a másik megsebesíti, ezért önvédelemből előre támad. Azért ellenséges, mert azt várja, hogy a másik lealacsonyítja, utálja. A legutolsó dolog, amit vár, hogy szeretetet kapjon. Ezért, ha utálat helyet szeretet kap, lefegyverezed. Szeretetre van leginkább szüksége, ez az egyetlen eszköz, ami ellenségességét lerombolhatja.
"Menjen az ördögbe!" - hallhatjuk olyanoktól, akik mások részéről igazságtalanságot szenvednek el. A kívánságuk nagyon is helytálló, abban az értelemben, hogy már az ördögnél van. Jobb lenne talán az Istenhez küldeni. Az ellenséget szeretni azt jelenti, hogy az illetőt Istenhez küldjük, Istent neki ajándékozzuk.
De vajon Isten azt várja tőlünk, hogy szeressük a bűnt és a rosszaságokat, amelyeket embertársaink elkövetnek? Természetesen nem. Ő azt várja tőlünk, hogy utáljuk a bűnt, de szeressük a bűnöst. Ne fogd a fejed csodálkozva, hogyan lehet a bűn és a bűnös között különbséget tenni! Hiszen ezt tesszük nap mint nap. Amikor rólunk van szó. Olykor borzasztó dolgokat teszünk, hatalmas hibákat vétünk. Utáljuk ezeket a dolgokat, amiket tettünk, de nem szűnünk meg továbbra is szeretni magunkat. Tegyetek másokkal is úgy, mondja Jézus. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Utáld a bűnt, szeresd a bűnöst. Valaki egy hasonlattal így fejezte ezt ki: az ellenséget szeretni nem azt jelenti, hogy szeresd a sarat, amiben a gyöngy van, hanem a gyöngyöt, ami a sárban van.
Miért?
Miért kell szeretnem az ellenségemet? Azért, hogy a Mennyei Atya gyermeke lehessek. "Szeressétek ellenségeiteket... hogy a mennyei Atya gyermekeivé legyetek". Isten azt akarja, hogy olyan legyek, mint Ő. Ő szereti az ellenségeit. Jót tesz azokkal, akik Őt megvetik. Zöldelő rétekre vezet minket, amikor sivatagot érdemelnénk. Tiszta vizet ad, amikor tikkadtság járna nekünk. Amikor még bűnösök voltunk, Isten szeretett minket és meghalt értünk. Nem sokkal halála előtt Jézus azt mondta tanítványainak: "Szeressétek egymást. Ahogyan én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást".
"Szeressétek ellenségeiteket". Szeresd az ellenségedet, az embert, akinek a te szerencsétlenséged az öröme, aki a lábadra lép, aki a kígyót kebledbe helyezi, aki kiforgatja szavaidat, aki nem érzi jól magát, míg meg nem keseríti az életed. Szeresd. Az én kedvemért, mondja Jézus. Úgy szeresd, ahogyan én szerettelek benneteket. De szeresd azért is, mert ellenséged elsősorban saját maga ellensége. A szomorúság, amelyet a te poharadba önt abból a méregből való, ami őt mérgezi. Tedd félre azokat a felületi sérüléseket, amelyeket neked okoz, és lásd azokat a mély sebeket, amelyeket saját magának okoz. Neked bosszúságot okoz, de a saját maga halálát.
Kronstadti János mondta: "Minden ember, aki rosszat tesz, aki enged a szenvedélyeknek, elégséges büntetést kap attól a rossztól, amit tett, a szenvedélytől, amelynek engedett, de mindenekelőtt attól a ténytől, hogy eltávolodott Istentől és Isten eltávolodott tőle: esztelen és embertelen lenne haragos lelkületet táplálni egy ilyen ember iránt; olyan lenne, mintha egy fuldoklót nyomnánk a víz alá, vagy a tűzbe dobnánk valakit, aki már ég. Egy ilyen ember felé megkettőzött szeretetet kell adni, és lángoló lelkülettel imádkozni érte Istennél; nem elítélni és örülni a baján. Az én kedvemért, mondja Jézus, de őértük is, kérlek, szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik átkoznak titeket, tegyetek jót azokkal, akik utálnak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik megsebesítenek és üldüznek titeket".
Nem azért kell szeretnünk embertársainkat, mert vonzóak. A tény, hogy valaki nem állhat téged jelentheti azt, hogy szüksége van rád. Lelke az irántad való ellenséges érzülettől el van takarva, és csak te tudod azt szabaddá tenni. Ashley Montagu mondta: "Mutass egy elvetemült bűnözőt, egy fiatalkorú elkövetőt, egy pszichipatát, és én megmutatom neked a személyt, aki kétségbeesett eszközöket használt fel arra, hogy érzelmi melegséget és odafigyelést vonzzon, amelyet nem sikerült megkapnia, de amire olyannyira vágyik. Az ún. agresszív magatartás, ha teljes egészében értelmezzük, valój"ban egy frusztrált szeretet, egy olyan technika, amivel szeretetet próbálunk meg kieszközölni, ugyanakkor egy módja is annak, hogy bosszút álljunk egy olyan társadalmon, ami földre tepert és ott hagyott szárnyszegetten, elhagyatva, embertelenül. Ebből is láthatjuk, hogy a gyerekek agresszív magatartására a helyes megoldás nem az, hogy mi is agresszívak legyünk velük, hanem hogy szeressük őket. Ez az igazság nemcsak a gyerekekre érvényes, hanem minden emberi lényre, akármilyen korú legyen is."
Két fő okunk is van rá tehát arra, hogy szeressük ellenségeinket: elsősorban azért, mert szükségük van a szeretetre, a második ok pedig az, hogy egyedül a szeretetnek van elég ereje ahhoz, hogy az ellenséget baráttá tegyen.
Van természetesen egy harmadik ok is. A gyűlöletre gyűlölettel válaszolni a gyűlölet többszörözését okozza. A szeretet viszont meg tudja állítani ezt az ördögi kört. Egyszer egy férfi vett egy farmot, és kiment, hogy megnézze a földet. Egyszerre csak előtte termett a szomszédja, és fenyegetően azt mondta: "Ne csodálkozz, szomszéd, de amikor megvetted a földet, akkor vettél egy pert is velem. A kerítésed bejött néhány méterrel az én földembe". Íme egy olyan jelenet, ami generációkon keresztüli vitáknak a nyitánya. Az új tulajdonos mosolyogva válaszolt: "Amikor ide jöttem, arra számítottam, hogy jó szomszédokat találok... és így is lesz. Te pedig segíteni fogsz nekem ebben. Vidd a kerítést oda, ahol te gondolod, hogy lennie kellene. Te elégedett leszel, én pedig boldog." Mit gondoltok, mi történt? A kerítés nem mozdult semerre, a potenciális ellenség pedig jóbarát lett. A szeretet eloltotta az ellenségesség tüzét.
És végül még egy ok, ami miatt szeretjük ellenségeinket, Jézus szavaiban van kifejezve: "Szeressétek ellenségeiteket... és a magasságbeli fiai lesztek". Mindannyiunknak lehetősége van Isten fiává lenni. A lehetőség a szeretet által válik valósággá. Szeretnünk kell ellenségeinket, mert csak ezáltal ismerhetjük meg igazán Istent és élhetjük meg az Ő szentségének szépségét.
Hogyan?
Hogyan lehet szeretni ellenségeinket?
1. Lehetetlen, ha előbb nem szeretjük Istent. Ezt Jézus súgta meg nekünk, amikor azt mondta: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig mint saját magadat" (Lk 10,27). Ha egész lényeddel szereted az Istent, akkor leszel képes felebarátodat is szeretni, még akkor is, ha ellenséged. Ez a szeretet a bennünk lakó Szentlélek ajándéka.
2. Tegyetek jót gyűlölőitekkel, mondja Jézus. Szent Pál apostol pedig azt mondja: "Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval" (Róm 12,20-21). Tégy jót az ellenségednek, és meglátod, milyen könnyű lesz aztán szeretni. Őt abban fogja segíteni, hogy a rosszat kiűzze szívéből. De a rossz legyőzése azt jelenti, hogy nekünk kell megtenni az első lépést.
Az egyik orvos azt mondta: "Már 30 éve gyakorlom a gyógyítást, és sok receptet felírtam már. Idővel rájöttem, hogy az, ami a legjobban gyógyítja az emberek bajait, a szeretetnek nevezett gyógyszer." "És ha nem válik be?" - kérdezte valaki. "Akkor meg kell duplázni a dózist", válaszolta.
3. Jézus mondja: "imádkozzatok üldözőitekért". Térdepelve végzett imáinkban emlékezzünk meg róluk. Ez a legnagyobb kegy, amit adhatunk - megemlékezünk róluk akkor, amikor Istennel beszélgetünk. Senki nem tud imádkozni úgy valakiért, hogy ugyanakkor gyűlölje is. A leghatékonyabb eszköze annak, hogy a mások iránt érzett gyűlöletünket legyőzzük: imádkozni érte.
4. Keress valami jót ellenségedben. Amikor testvéred hibázik, rosszat mond rólad, kiforgatja szavaidat, kicsúfol, ne haragudj rá, hanem keress valami értékeset benne, mert mindenkiben van érték, és szeresd őt ezért az értékért. Az aranyásók figyelembe sem veszik a homokot és a sárt a szitákban, hanem csak az arany szemecskéket, rögöket keresik; noha kevés van belőle, értékelik, és minden mást félredobnak, ami nem hasznos számukra. Isten is így tesz velünk, így tisztogat minket nagy odaadással.
5. Tegyétek a jót, imádkozzatok és keressétek az értékeket ellenségeitekben, és ezután kialakul bennetek a szeretet. Megbocsátás nélkül lehetetlen az ellenség szeretetét megkezdeni. Ez a megbocsátás attól a személytől kell kiinduljon, aki sérelmet szenvedett. Csak az igazságtalanságot elszenvedő képes a megbocsátás vizében a személyek közötti kapcsolatot megmosni. Íme egy példa:
1968. április 9-én - Martin Luther King temetése napján - egy Martin Whitted nevű fehérbőrű sofőrt ledobtak San Franciscoban a buszról, amelyet vezetett, és 11 néger férfi kegyetlenül megverte. Nem sokkal ezután meghalt. A fehérek és a négerek közti feszültség elkezdett növekedni. A hírekben újabb zavargásokat és rendbontásokat jósoltak a város több részére is. Akkor azonban, Dixie Whitted, az özveggyé lett sofőr felesége megjelent a tévében. Ahogyan reagált a férje halálhírére egyedülálló, különleges volt, amit nemigen lehet manapság megtapasztalni. Halk hangon, nyugodtan beszélt arról, hogy mennyire szerette férjét, és beszélt Krisztusba vetett hitéről. Arra kérte az embereket, hogy tartózkodjanak az erőszakos megnyilvánulásoktól, és inkább a békét építsék. Azt mondta, Krisztusból merítve erőt, nem érez szomorúságot, sem gyűlöletet. Kérte, hogy hozzanak létre egy alapítványt, nem a saját maga, hanem azon fiatalok számára, akik azon a környéken laknak, ahol a férjét megölték.
Az együttérzésnek ez a fajta megnyilvánulása csodálatra méltó eredményt hozott. A studióban lévők egyként zokogtak. Elismerő és köszönő levelek özönét kapta fehér és néger fiataloktól.
Jézus azt mondja:
"Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas." (Lk 6,35-36)
2013. szeptember 15., vasárnap
Ha valaki engem akar követni, tagadja meg önmagát...
Apostol: Gal 2,16-20
Evangélium: Mk 8,34-9,1
Szerző: Varga Róbert
Forrás: http://www.refpasaret.hu/pasaret/pred.php?id=1669
Ha valaki - így kezdi Jézus a mondanivalóját. Akkor ebben benne van az a lehetőség is, hogy nem mindenki. Ha valaki követni akar engem, vagyis Isten elengedi az embereket. Megy az ember után, keresi szüntelenül az Ő szeretetével. Pontosan ezt tette a gazdag ifjú esetében is. Elmondta annak a fiatalembernek, hogy mi az a probléma, mi az a nehézség, mi az, ami miatt nem tudja Őt követni. Ha azt kiveti a szívéből, akkor tud Jézus tanítványaként tovább élni. De Jézus követésében ez a fiatalember nem Őt választotta, hanem a vagyont. Jézus hívása is vonzotta, de mivel anyagi lehetőségeivel volt tele a szíve, így Jézus követésének a lehetőségét kizárta az életéből.
Én mindig megdöbbenek azon, amikor ezt a részt olvasom, hogy nem megy utána Jézus. Nem fut utána. Nem szól neki még egyszer. Nem kényszeríti. Nem mondja azt neki, hogy jól meggondoltad, ha nem követsz, elkárhozol. Nem. Elmondta világosan, hogy egy fogyatkozásod van. Ha te a fogyatkozásodat választod a Krisztus követése helyett, akkor rajtad nem tud még az Isten sem segíteni. Mert nem vagy hajlandó föladni azt, abbahagyni azt, ami az akadálya annak, hogy Jézus Krisztus tanítványa legyél. Akkor én engedlek, hogy elmenjél, és nem megy utána, és nem kényszeríti őt.
Amikor Jézus azt mondja: ha valaki, az azt is jelentette, hogy Ő tudja, hogy ki fogja Őt követni, és ki nem. Nem Isten akarja azt, hogy némelyek elkárhozzanak és elvesszenek, mások meg üdvözüljenek.
A Máté 25, 41-ben nagyon világosan olvassuk a következőt: "Akkor szól a balkeze felől állókhoz is, menjetek előlem átkozottak az ördögnek és az ő angyalainak elkészített örök tűzre." Vagyis a kárhozatot Isten nem az embernek készítette el, hanem az ördögnek és az ő angyalainak. Aki azonban ? és ez is a Biblia tanítása ? nem áll át az Isten ellenségének az oldaláról az Isten oldalára, vagyis nem jut hitre, nem fogadja el a kegyelmet, nem követi Jézust, azért nem az Isten a hibás, ha ugyanaz lesz az ítélete, mint ami az ördögnek és a démonvilágnak az ítélete lesz.
Nagyon fontos tehát, hogy az embert nem a kárhozat tüzére szánta az Isten. Tudjuk, hogy nem volt benne az Isten tervében, mikor ott az Éden-kertbe beleteremtette az embert, ott sem. De megmondta világosan, hogy azon a napon, amikor elszakadtok tőlem, először meghaltok lelkileg, aztán fizikailag is visszatértek a porba, amelyből vétettetek.
Ha valaki én utánam akar jönni, szól Jézus hívása. Ez azt jelenti, hogy nem mindenki akarja Jézust követni. Sokan tudják már, hogy kicsoda Ő. Ismerik Jézust, hallottak számtalan igehirdetést. Tisztában vannak azzal, hogy ki a világ Megváltója. Mégsem akarják Jézust követni.
Azt láthatjuk a Bibliából, hogy Isten igéjére nézve soha nem a létszám meghatározó. Isten soha nem nagy tömegeket akart begyűjteni, hogy minél többen hirdessék az evangéliumot. Néha a kevesebb ember sokkal több. Hanem az számított mindig Istennek, hogy ki szánja oda a szívét. Ki adja oda az életét. Nem az a kérdés, hogy hányan vannak. Isten országa építésében mindig pontosan annyian lesznek, amennyi az Isten akarata szerint kell. Ilyen egyszerű. Nem többen, és nem kevesebben.
Ismerjük mindnyájan a Gedeon-történetet. Ott háromszáz ember elég volt ahhoz, hogy az Isten terve végbemenjen. Noé életére nézve azt látjuk, ott meg egy ember elég volt ahhoz, hogy megtörténjen az, ami Isten akarata volt. Nem a létszám kell az Istennek, hanem az ember szíve. Ezt nem adta oda a gazdag ifjú, és sokan az óta sem adják oda mások sem a szívüket, hanem vélt vagy valós, ilyen vagy olyan, sokféle gazdagság létezik, tölti be a szívüket és az életüket, és ezért nem tudják igazán Jézust követni.
Ha valaki odaszánja magát Krisztus követésére, az fogja tudni Jézus Krisztust követni. Ez megint ennyire egyszerű. Ha mi odaszánjuk magunkat, hogy mi Istent akarjuk követni, akkor Isten - mert Ő az alanya - el fogja végezni azt, hogy mi tudni fogjuk követni. Ő a szándékot keresi mindig, minden ember szívében.
Velem is így történt annakidején, amikor megismertem Jézust. Isten gerjesztette föl a szándékot a szívemben, vagyis minden tőle van. Még az elhatározást is tőle kapjuk úgy és akkor, amikor Ő azt jónak látja. Akiben az odaszánást Isten elvégzi, az tudja odaszánni magát Isten ügyére.
Aztán az is kiderül ebből a ha szóból, hogy nem mindenki Jézussal akar menni. Sok embernek csak kell valami Jézustól, de nem Jézus kell maga.
Voltak olyanok, akik sütkéreztek Jézus népszerűségében, amikor nagy tömegek követték Jézust meg mentek a tanítványok után. Jó volt vele lenni. A hatalma feltűnő volt a betegségek fölött. A halál fölött. Tudott gyógyítani, kenyeret szaporítani meg sült halat, füstölt halad adni. Nagyszerű dolgok ezek. Nem? Kenyér meg a füstölt hal. Ez igazán az élet lényege és értelme. Sokakat vonzottak ezek a dolgok, s mentek Jézussal. De nem Jézust követték, csak ott voltak a holdudvarban, hogy sütkérezzenek mindabban, amit Jézus tett és cselekedett. Csak Jézustól kellett valami nekik, de nem maga Jézus.
Aztán, mikor egyszer keményebben beszélt, mint várták, azt olvassuk, hogy attól kezdve sokan nem jártak vele. Ez túl kemény beszéd volt. S olyan keserűen kérdezi a tanítványoktól: ti is el akartok menni? Egyikük azt mondja: Uram, hova mennénk, örök élet beszéde van nálad? De attól kezdve jelentősen apadt azok száma, akik Jézus Krisztust követték. Még minden sikerül, még Jézus megadja azokat a dolgokat, amire igazán szükségünk van, addig követjük Őt. Míg meghallgatja imádságainkat, de amikor Isten akarata megsebzi a mi akaratunkat, amikor a kettő egymásnak feszül, és mi már tudjuk, hogy kinek az akarata fog érvényesülni. Akkor is kell Jézus? Amikor nem hallgat meg, vagy nem úgy, ahogy kértük vagy elképzeltük. Amikor nem az történik a pénzügyeinkben, a társkérdésben, a házasságban, az egészségünk kérdésében, a gyerekeinkkel kapcsolatban. Nem azt veszi feleségül. Botrányos. Nem azt vette el - panaszkodott múltkor egy édesanya -, akit én kiszemeltem neki. Én erre azt válaszoltam: én úgy gondolom, hogy ennek örülni kell. Később ez nagy tragédiákhoz szokott vezetni, ha azt veszik el, akire kényszerítik. Néha az is, hogyha azt veszik el, akit ők akarnak. Mind a kettőből rossz sülhet ki. A legjobb az, hogyha az, ha azt veszik el, meg ahhoz mennek hozzá, akit az Isten szemelt ki a gyerekeink számára.
Ez a ha, amikor Jézus ezt mondta, azt jelenti, hogy nem mindenki akar Jézussal végigmenni az úton. Amikor több ezer embernek adott kenyeret és halat, utána mit olvasunk? Királlyá akarták tenni. Ez az igazi. Ilyen ember kell nekünk. Kapjuk az ételt ingyen. Nem is kell érte megdolgozni. Ilyen király uralkodása alatt senkinek nem kell majd dolgozni. Hurrá, tegyük királlyá. Azonnal megszavazták volna, megszavaznák ma is az ilyen embert miniszterelnöknek. Még népszavazást sem kell kiírni. Dübörögne a tömeg az utcán: Kovács úr, Kovács úr. Aki ingyen kenyér, ingyen hal, ingyen cirkusz, sör, virsli, tudjuk. Nem megy. Az Isten országában rend van. A dolgokért meg kell dolgozni. De nem volt mindig így.
A bűneset után szakadt ránk az, hogy verítékes munkával, arcod verítékével keresed meg a kenyeredet. Meg kell dolgozni azért, hogy fenn tudjuk tartani, verítékkel kell megdolgozni azért. Akkor is volt munka, amikor nem volt még bűneset, csak nem verítékes fáradság, és nem bogáncs és kóró termett. Hogy kiszáradt most minden. Mutatták a földeket. Kipusztult a vetés nagy része. Több mint a felével csökken a termésátlag a szárazság miatt. S ami most esett, ez sem elég szinte semmire sem. Éppen hogy életben marad a növényzet.
Jézus tehát úgy hív a maga követésére, hogy nem ígérget, mint a választási plakátokon. Tudják már akkor is, amikor kinyomják a plakátokat, hogy azt nem fogják tudni, és nem is akarják megtartani.
Cinikos mondta azt, innen van a cinikus elnevezés, hogy amit én mondok, azt nekem nem kell megtartani. Azt azért mondom, hogy mások tartsák meg. Milyen cinikus beszéd volt? Meg is maradt ez az elnevezés róla.
Jézus úgy beszél, mint aki győztes, mint akinek minden hatalom a kezében van. Ahol Ő valamit ígér, azt megtartja. Azt olvassuk a Bibliában, hogy nem ember az Isten, hogy hazudjon. Ha ígér valamit, azt megtartja. Ígér valamit, s aztán nem tartja meg. Néha még a lelkészekkel is előfordul ez. Mondanak valamit, és később esetleg elfelejtik, hogy mit is mondtak, ha nem írjuk fel, vagy nem írják fel pontosan.
Jézus azt mondja, hogy csak azt lehet megtartani, ha az Isten mond valamit. Az biztos, hogy beteljesedik. Én meg tudom adni azt, amikor valamit ígérek. Ha hozzám fordultok, ha engem követtek, akkor átélitek azt a csodát, hogy minden ígérete az Istennek Krisztusban lett igenné és ámenné. Nélkülem az élet, csak úgy hívják az életet, hogy élet, de igazi életet csak velem élve lehet élni. Nálam nélkül csak a halál marad akkor is, ha ez nem következik be azonnal fizikai értelemben.
Azt mondja Jézus tehát, hogy aki odaadja nekem az életét, vagyis látszólag elveszti, az fogja megnyerni. Az él olyan életet, ami gazdag, kiegyensúlyozott, békés minden békétlenség mellett is. Életetek nálam van, velem együtt. Sőt az én kezemben van a legjobb helyen. S ebben a kérdésben nincs alku. Ha valaki én utánam akar jönni, ha valaki elveszti az életét énértem és az evangéliumért - máshol így írja. Akkor lesz biztos helyen az életem. Tehát először oda kell adnom, s az Isten majd visszaadja. Pállal nem így történt? Megvakultak hiú szemei, ahogy sok száz évvel később Ady írja, de látta az Istent. Krisztust látta, s aztán visszakapta az életét. Sokkal gazdagabb lett Pál élete, mint amit elvesztegetett, a farizeusi létezését. Sokkal többet kapott, gazdagabb életet, mint amit odaadott Isten kezébe. Aki odaadja nekem, vagyis látszólag elveszti, az megnyeri az életét.
Aki vitázik Krisztus követése helyett, az két dolgot nem vesz igazán komolyan, nem lát világosan. Saját nyomorult helyzetét az Isten nélkül, meg az Isten hatalmát és az Isten istenségét. Nem veszi egyszerűen komolyan. Aki vitázik engedelmesség és követés helyett, az nem látja még mindig, hogy milyen iszonyatosan nyomorult helyzetben van Jézus Krisztus nélkül. És ki az az Isten, akivel ő vitázni merészel? Isten uralmát, hatalmát, irgalmát, vagyis magát Istent nem veszi komolyan. Sokan félnek az Istentől. Nem akarnak bízni benne sem. Másban sem, de Istenben sem.
Mások úgy gondolják, hogy Isten majd lehetetlen dolgokat fog kérni, követelni tőlük. Elfelejtik azt, hogy az Isten szeretet. Nem az a célja, hogy kirabolja és kikészítse az embert, hanem azt akarja, hogy mi gazdagok legyünk, és bővölködjünk sok mindenben, mindenben, amit Ő nekünk szánt. Azt életünk során mind odaadja. Az mind benne van a csomagban hosszabb, rövidebb életünk során. Ötven, hatvan, hetven, nyolcvan év, ki meddig él majd. Az benne van mind abban a csomagban, amit kibonthatunk, amit az Isten ajándékoz nekünk. Mert sokan azt gondolják, hogy Isten kifosztja őket, s ki akarja forgatni minden javukból.
Egy férfivel beszélgetem nem régen, és a végén kiderült, hogy tulajdonképpen semmije sincs. Vagyonát eltékozolta, felesége régen meghalt. Gyerekei nem törődnek vele, mert a papának már nem volt pénze, amit oda tudott volna adni. Egészsége megroppant. Igyekeztem kedvesen és szeretettel megkérdezni: Uram, mije maradt még? S a következőt válaszolta, ezt a megdöbbentő választ adta: az önérzetem. Az önérzete. Hát ez nagy dolog. Azt nem akarta odaadni. Semmije nem volt már. Sem egészsége, sem családja, sem vagyona. Lakása is éppen hogy megmaradt. Az önérzete. Azt nem adta oda. S ment tovább a kárhozat felé, Krisztus nélkül. Az önérzete. Hiába kérdeztem: mije van még? Nem kéne azt legalább odaadni? Nem. Az önérzetem azt nem adom. Senki előtt nem hajtok térdet. Ez meg van írva. Nem? Egyszer minden térd meghajol Krisztus előtt. Földieké, mennyeieké és föld alatt valóké egyaránt. Önérzetével együtt, vagy akkor talán már az sem lesz. A nélkül, de egyszer majd térdet kell hajtania ennek az embernek is Krisztus előtt. Koldusok, betegek, nincstelenek, lelkileg veszélyeztetettek vagyunk Krisztus nélkül, és sokan még mindig nem hajlandók térdet hajtani Jézus előtt.
Én azt tudom mondani, hogy tőlem semmit nem vett el az Isten, amit nem akartam odaadni. De amikor azt mondtam: Uram, az életem a tied, akkor semmit nem hagyott meg - legalábbis eddig -, amire nem volt igazán szükségem. És mindent megadott, amire szükségem volt meg szükségem van, de semmit nem adott meg, amire nincs szükségem, mert nem kell. Nem adta meg. Igaza volt. Nem mindig láttam be azonnal. Volt, amikor lázadtam ellene. Uram, nem értem, miből áll neked, hogy ezt megadd? Számít ez a dolog? Nekem igen, neked nem. Te hatalmas Isten vagy, mit számít ez a dolog, amit én kérek. És mégsem adta meg, mert nem volt rá szükségem. Biztos, hogy jó dolog volt szerintem, mégis káromra lett volna, ha ott, akkor az Isten megadja. Nem olyan könnyű ezt belátni. Sokszor az ember a térdein kell, hogy belássa, hogy ha tetszik, ha nem, nem adja meg az Isten, mert nincs rá szükségem. S vagy igazodom az Ő tervéhez, vagy pedig akkor magamra hagy. Akkor menjek tovább úgy, ahogy én azt jónak látom.
Sokszor nem kell az Isten szeretete, mert Ő azt úgy adja, ahogy arra nekünk igazán szükségünk van. De hát az ember ősbűne pont az, hogy az Isten nélkül akar berendezkedni. Ne gondoljuk, hogy a hívő emberek nem így vannak. Dehogynem. Hát, amikor ellenállunk az Isten akaratának hívő ember létünkre is, akkor ez az ősbűn üti fel a fejét. Az engedetlenség ősbűne.
Sokan gondolkodnak azon, mi lesz azokkal, akik nem hallották még az evangéliumot? Vajon elkárhoznak vagy nem? De Jézus velünk beszélget ma este is. Hagyjuk őket békén. Majd azt az Isten megoldja. Mi lesz a bantu négerekkel meg azokkal, akik eszkimóként élnek az északi sarkon? Nem a mi kérdésünk ez. A mi kérdésünk az, hogy mi lesz velünk, ha ellenállunk az Isten akaratának? Ha nem az a terv valósulhat meg az életünkben, ami az Ő terve velünk.
Az a kérdés velünk kapcsolatban, akik hétről-hétre itt ülünk, s hallottunk már épp elégszer Isten szeretetéről, hogy akarjuk-e követni Krisztust igazán? Itt azt mondja: ha valaki engem akar követni, tagadja meg magát. Ez nem könnyű feladat. Adja át akaratát Istennek, s majd Isten világossá teszi, hogy mit kell cselekednie. Vagyis akarat nélküli bábokat akar az Isten? Szó sincs róla. Szó sincs róla. Nem megtörni akarja az akaratunkat. Azt akar tenni velünk, amit akar? Nem. Vakon kell követni Jézust? Nem. Nem veszi el az értelmünket. Nem semmiz ki bennünket. Nem foszt ki bennünket. Az a jó keresztyén, aki vakon követi Krisztust? Nem. Az a jó keresztyén, aki átgondolja, végiggondolja, mérlegeli Isten igéje világosságában, hogy ebben a kérdésben mi lehet az Isten jó és tökéletes akarata. Isten nem elveszi az értelmünket, hanem megszenteli és megáldja azt. S így áldott és megszentelt értelmű emberek leszünk, akik a Szentlélek vezetése által, igéje által majd felismerjük, hogy mi az Isten akarata. Lehet, hogy sokáig kell könyörögni azért. Lehet, hogy egy ideig hallgat az Isten, és nincs válasz. Néha az is válasz, hogy nem válaszol. És akkor meg kell értenünk, hogy ebben a kérdésben nem akar az Isten mondani semmit. Kész. Maradjunk úgy, ahogy vagyunk. Ne mozduljunk. Ez is lehet az Isten válasza.
Aki követni akarja Jézust - folytatja Ő -, az vegye fel a keresztjét. Erről is sokfélét mondanak. Jézus korában a kereszt a szégyen bélyege volt. Az aberrált bűnözőket és a föllázadt, uruk ellen föllázadt rabszolgákat végezték ki a kereszten. Jézusért vállalt szenvedés az a kereszt, és kizárólag az. Amikor valaki így sóhajtott fel, hogy nagy keresztem nekem az anyósom, az nem kereszt. És mi van, ha az anyósa sóhajt fel, hogy nagy kereszt nekem a menyem meg a vőm. De egyik sem kereszt. S talán mind a ketten okai annak, hogy megromlott kettőjük között a kapcsolat.
Az nem kereszt, hogyha valaki valamiről tehet. Nem kereszt a munkahelyi főnök vagy a barátságtalan kolléga. Ők imatémák. Lehet értük imádkozni. Nem kereszt egy betegség vagy egy nehezen kezelhető gyerek egy családban. A saját ostobaságunk, mulasztásunk, rossz döntésünk vagy éppen bűnünk miatt bekövetkezett, ránk zuhant nyomorúság. Az nem kereszt. Annak mi vagyunk az okai a legtöbb esetben, vagy más, kívülálló ok miatt kapunk valami szenvedést, következik be rajtunk valami más, vagy valaki más bűne miatt. Van ilyen is, de az nem kereszt. A kereszthordozás az a Krisztusért vállalt nyomorúság és szenvedés. Egyik sem a kereszt kategóriába tartozó dolog. Ne keverjük össze a dolgokat.
Az kereszt, ha gúnyolnak minket, mert keresztyének vagyunk. Ha kinevetnek bennünket, mert életünket Isten igéjéhez igazítjuk. Ha valamit nem teszünk meg, mert keresztyének vagyunk. Vagy ha valamit mindenki tanácsa ellenére megteszünk, mert keresztyének vagyunk, és mulatság tárgyává leszünk. Te még csak itt tartasz? Ennyire ósdi gondolkodású vagy? Ennyire maradi? Letapadtál, öregem? Letapadtál, ahogy nem régen mondták valakinek a munkahelyén. Te még csak itt tartasz? Semmi szex a házasság előtt? Nevetséges. Hát ő még csak itt tart. Majd kiderül, hogy melyik lesz a boldogabb ember a házasságában. Aki kiélte magát, összevissza szedett mindenféle dolgot. Ugye? Mert ez ezzel is jár, meg leépült a lelke. Olyan keserűen mondta el egyszer egy asszony: már nem tudom azt adni a férjemnek, akit a legjobban szeretek Isten után, mert amortizáltam magam a sok-sok kapcsolatban előtte. Bizony. Mint a szalámit, fölszeletelte magát, és szeletenként adta oda fiúk és nők, férfiak és asszonyok egyaránt. Amikor úgy szétosztja valaki magát testileg. S akit igazán szeret, annak már nem marad semmi sem, vagy az nem marad, amit adhatna neki, mert kiégett a lelke, és sokszor tönkrement a teste is. Letapadtál, öregem. Hát, igen. Letapadt Krisztus mellett. Szeretné követni Őt, mint a tapadó bogár, amelyik rátapad az ágra, és nem lehet onnan leszakítani, mert erősen kapaszkodik, és így megmarad. És még a bogár ellensége sem tudja elvinni, leszedni, mert ragaszkodik ahhoz az ághoz, amibe kapaszkodik.
Ha hátratétel ér minket mindazért, ami a Krisztus követését jelenti, az kereszt.
Emlékszem egy pedagógusra, aki elmondta, hogy sok-sok iskolát végigjárt, s mikor megmondta, hogy ő keresztyén, sehol nem kellett. Ez kereszthordozás volt. S a végén egy iskolaigazgató gondolkodott kicsit mélyebben, s azt mondta, hogy maga kell nekünk. Ha maga keresztyén, akkor magában jobban bízhatunk, mint másokban. Milyen igaza volt. S tényleg kifogástalanul, hűségesen és nagy szakmai tudással végezte abban az iskolában a munkáját. Egy keresztyén tanárral csak jól járhatunk. Milyen épületes gondolkodás. Nem? De sokan nem így gondolják. S akkor ennek az embernek az életéből elvette Isten a keresztet, amit addig Krisztusért hordoznia kellett. Egy ideig adja Isten, s aztán elveszi.
De Jézus életéből nem vette el. Az egész élete kereszthordozás volt. S a végén, a golgotai kereszten csúcsosodott ki az Ő szenvedése az emberekért, az emberiségért, és az emberek miatt.
Aztán így folytatja itt Jézus, hogy kövessen engem. Ha valaki én utánam akar jönni, így és így kövessen engem. Engem kövessen a szíve indulatában. Ne más szavát, más akaratát, ne a társ, a gyerek, a siker, a pénz, a testi gondolatok legyenek a meghatározók, hanem az, amit Isten akar. Ugyanis egyedül Jézus látja a bekövetkező eseményeket. Ezért tud egyedül útra és útba igazítani minket. Ezért tudja vezetni a benne bízókat. Mi azt sem tudjuk, hogy mit hoz ránk az este. Az Isten tudja. Ha rá figyelünk, ha az Ő akaratát tesszük, akkor akkor is fogjuk tudni, hogy mit kell majd tenni, amikor történik velünk valami, amiben nem látunk világosan. Itt most mi lehet az Isten akarata? Majd megmutatja. Majd megmondja.
Volt valaki egy ifi kiránduláson, aki az elején azt mondta, hogy neki a kisujjában van a zempléni térkép. Aztán öt óra helyett több mint, este féltizenegyig tartott, amíg nagy nehezen visszataláltunk a táborba. Napokig húzták a kisujjával, hogy hol a térkép, mutasd már meg.
Sokan mondják, hogy nekik a kisujjukban van az Isten vezetése. Csak, amikor kell, akkor nem találják, hogy hol is van igazán. De aki alázatosan kéri az Isten vezetését, az megérti azt, s megtalálja azt.
Követni, ez azt jelenti, Krisztust: nem én akarom megszabni az időpontokat, az alkalmakat. Egyébként nem akarom, és egyáltalán nem akarom befolyásolni semmiképpen sem az események menetét, hanem türelmesen várom, amíg tanácsol az Isten. De mindent megteszek azért, hogy egy kérdésben megértsem az Isten akaratát, ami rajtam áll. A követés engedelmességet jelent. Engedelmességet Isten igéjének, és meg fogjuk érteni az Isten akaratát. Gondoskodik róla. Hogyan, mikor, miképpen, nem tudom. De akinek a szíve odaszánt szív az Isten igéjére, annak megmutatja az Isten, hogy mi az Ő akarata.
Akiben bízunk, azt olyan természetességgel követjük, mert rá bíztuk magunkat. Engem többször megdöbbentett már, amikor ültünk a négy nővel az autóban: a feleségemmel és a lányokkal, hogy olyan természetesen megbíznak benne, hogy biztos, hogy odatalálunk. Sokszor úgy izzadtam: ebből hogy fogok kimászni, hogy ne égjek le nagyon előttük. Magam is csodálkoztam, hogy pont ott lyukadtunk ki, ahova meg kellett érkezni. Ők meg azt hitték, hogy tényleg tudtam végig az utat. Aztán a végén megmondtam, hogy nem úgy van ám az egészen. Én is csodálkozom, hogy most pont odaértünk, és úgy, ahogy kellett, és akkor, amikorra kellett. Olyan természetesen rám bízták magukat. Te vagy a családfő, csak tudod, hova megyünk. Micsoda felelősség. Nem? Nem így, hanem úgy, ahogy kell. Bízhatjuk magunkat az Istenre. Ő az egyetlen, aki ismeri az életutunkat. Biztos, hogy úgy és akkor, s nem beleizzadva el fog minket oda vezetni, ahova meg kell majd érkeznünk.
Olyan jó, hogy benne megbízhatunk. Ő megy elöl, és visz bennünket. Akkor is, ha néha úgy érezzük: jaj, eltévedtünk. Hol van Jézus? Nyugalom. Nyugalom, kiáltsunk hozzá. S majd Ő biztosít bennünket, hogy megyek elöl, csak gyere utánam. Vezetlek téged. Át fogod élni a csodát, hogy végül bekövetkezik az, ami az én akaratom volt. De lehet kiáltani: Uram, segíts. Mert úgy tűnik, hogy eltévedtem, utat tévesztettem, elvesztettem a látásomat, nincs belátás az életemben, hogy mit kell tenni ebben a helyzetben. Majd Ő ad békességet, engedelmességre való készséget, s azt mondja, hogy igazítja a lábunkat a békesség útjára. Csak Ő tudja. Mi nem bírjuk, de Ő igen.
Aki így jár és így él hit által, hitből, annak nincs félnivalója. Mit mond itt Jézus? Azt mondja: mert eljön az Emberfia, vagyis Jézus Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.
Mi mit fogunk kapni? Mi hova kerülünk? Mi lesz a fizetségünk? Hogyha Jézussal járunk, akkor átéljük majd azt, amit Ő megígért. Előre megyek, helyet készítek, ismét eljövök, magam mellé veszlek titeket, és újra együtt leszünk. Hova kerülünk, ha meghalunk, vagy ha megérjük, amíg Jézus eljön újra, másodszor?
Jézus előrement, s az a feltámadott, értünk meghalt és föltámadott Krisztus, akit megfeszítettek, és aki dicsőségben fölment az Atyához, az ígéri az övéinek. Mindent nektek adok már idelenn, s befogadlak titeket az örök dicsőségbe. Ezért nem lényegtelen, sőt a leglényegesebb kérdés az, hogy követjük-e Őt, és ha igen, hogyan és meddig? Aki mindvégig kitart, az üdvözül!
Evangélium: Mk 8,34-9,1
Szerző: Varga Róbert
Forrás: http://www.refpasaret.hu/pasaret/pred.php?id=1669
Ha valaki - így kezdi Jézus a mondanivalóját. Akkor ebben benne van az a lehetőség is, hogy nem mindenki. Ha valaki követni akar engem, vagyis Isten elengedi az embereket. Megy az ember után, keresi szüntelenül az Ő szeretetével. Pontosan ezt tette a gazdag ifjú esetében is. Elmondta annak a fiatalembernek, hogy mi az a probléma, mi az a nehézség, mi az, ami miatt nem tudja Őt követni. Ha azt kiveti a szívéből, akkor tud Jézus tanítványaként tovább élni. De Jézus követésében ez a fiatalember nem Őt választotta, hanem a vagyont. Jézus hívása is vonzotta, de mivel anyagi lehetőségeivel volt tele a szíve, így Jézus követésének a lehetőségét kizárta az életéből.
Én mindig megdöbbenek azon, amikor ezt a részt olvasom, hogy nem megy utána Jézus. Nem fut utána. Nem szól neki még egyszer. Nem kényszeríti. Nem mondja azt neki, hogy jól meggondoltad, ha nem követsz, elkárhozol. Nem. Elmondta világosan, hogy egy fogyatkozásod van. Ha te a fogyatkozásodat választod a Krisztus követése helyett, akkor rajtad nem tud még az Isten sem segíteni. Mert nem vagy hajlandó föladni azt, abbahagyni azt, ami az akadálya annak, hogy Jézus Krisztus tanítványa legyél. Akkor én engedlek, hogy elmenjél, és nem megy utána, és nem kényszeríti őt.
Amikor Jézus azt mondja: ha valaki, az azt is jelentette, hogy Ő tudja, hogy ki fogja Őt követni, és ki nem. Nem Isten akarja azt, hogy némelyek elkárhozzanak és elvesszenek, mások meg üdvözüljenek.
A Máté 25, 41-ben nagyon világosan olvassuk a következőt: "Akkor szól a balkeze felől állókhoz is, menjetek előlem átkozottak az ördögnek és az ő angyalainak elkészített örök tűzre." Vagyis a kárhozatot Isten nem az embernek készítette el, hanem az ördögnek és az ő angyalainak. Aki azonban ? és ez is a Biblia tanítása ? nem áll át az Isten ellenségének az oldaláról az Isten oldalára, vagyis nem jut hitre, nem fogadja el a kegyelmet, nem követi Jézust, azért nem az Isten a hibás, ha ugyanaz lesz az ítélete, mint ami az ördögnek és a démonvilágnak az ítélete lesz.
Nagyon fontos tehát, hogy az embert nem a kárhozat tüzére szánta az Isten. Tudjuk, hogy nem volt benne az Isten tervében, mikor ott az Éden-kertbe beleteremtette az embert, ott sem. De megmondta világosan, hogy azon a napon, amikor elszakadtok tőlem, először meghaltok lelkileg, aztán fizikailag is visszatértek a porba, amelyből vétettetek.
Ha valaki én utánam akar jönni, szól Jézus hívása. Ez azt jelenti, hogy nem mindenki akarja Jézust követni. Sokan tudják már, hogy kicsoda Ő. Ismerik Jézust, hallottak számtalan igehirdetést. Tisztában vannak azzal, hogy ki a világ Megváltója. Mégsem akarják Jézust követni.
Azt láthatjuk a Bibliából, hogy Isten igéjére nézve soha nem a létszám meghatározó. Isten soha nem nagy tömegeket akart begyűjteni, hogy minél többen hirdessék az evangéliumot. Néha a kevesebb ember sokkal több. Hanem az számított mindig Istennek, hogy ki szánja oda a szívét. Ki adja oda az életét. Nem az a kérdés, hogy hányan vannak. Isten országa építésében mindig pontosan annyian lesznek, amennyi az Isten akarata szerint kell. Ilyen egyszerű. Nem többen, és nem kevesebben.
Ismerjük mindnyájan a Gedeon-történetet. Ott háromszáz ember elég volt ahhoz, hogy az Isten terve végbemenjen. Noé életére nézve azt látjuk, ott meg egy ember elég volt ahhoz, hogy megtörténjen az, ami Isten akarata volt. Nem a létszám kell az Istennek, hanem az ember szíve. Ezt nem adta oda a gazdag ifjú, és sokan az óta sem adják oda mások sem a szívüket, hanem vélt vagy valós, ilyen vagy olyan, sokféle gazdagság létezik, tölti be a szívüket és az életüket, és ezért nem tudják igazán Jézust követni.
Ha valaki odaszánja magát Krisztus követésére, az fogja tudni Jézus Krisztust követni. Ez megint ennyire egyszerű. Ha mi odaszánjuk magunkat, hogy mi Istent akarjuk követni, akkor Isten - mert Ő az alanya - el fogja végezni azt, hogy mi tudni fogjuk követni. Ő a szándékot keresi mindig, minden ember szívében.
Velem is így történt annakidején, amikor megismertem Jézust. Isten gerjesztette föl a szándékot a szívemben, vagyis minden tőle van. Még az elhatározást is tőle kapjuk úgy és akkor, amikor Ő azt jónak látja. Akiben az odaszánást Isten elvégzi, az tudja odaszánni magát Isten ügyére.
Aztán az is kiderül ebből a ha szóból, hogy nem mindenki Jézussal akar menni. Sok embernek csak kell valami Jézustól, de nem Jézus kell maga.
Voltak olyanok, akik sütkéreztek Jézus népszerűségében, amikor nagy tömegek követték Jézust meg mentek a tanítványok után. Jó volt vele lenni. A hatalma feltűnő volt a betegségek fölött. A halál fölött. Tudott gyógyítani, kenyeret szaporítani meg sült halat, füstölt halad adni. Nagyszerű dolgok ezek. Nem? Kenyér meg a füstölt hal. Ez igazán az élet lényege és értelme. Sokakat vonzottak ezek a dolgok, s mentek Jézussal. De nem Jézust követték, csak ott voltak a holdudvarban, hogy sütkérezzenek mindabban, amit Jézus tett és cselekedett. Csak Jézustól kellett valami nekik, de nem maga Jézus.
Aztán, mikor egyszer keményebben beszélt, mint várták, azt olvassuk, hogy attól kezdve sokan nem jártak vele. Ez túl kemény beszéd volt. S olyan keserűen kérdezi a tanítványoktól: ti is el akartok menni? Egyikük azt mondja: Uram, hova mennénk, örök élet beszéde van nálad? De attól kezdve jelentősen apadt azok száma, akik Jézus Krisztust követték. Még minden sikerül, még Jézus megadja azokat a dolgokat, amire igazán szükségünk van, addig követjük Őt. Míg meghallgatja imádságainkat, de amikor Isten akarata megsebzi a mi akaratunkat, amikor a kettő egymásnak feszül, és mi már tudjuk, hogy kinek az akarata fog érvényesülni. Akkor is kell Jézus? Amikor nem hallgat meg, vagy nem úgy, ahogy kértük vagy elképzeltük. Amikor nem az történik a pénzügyeinkben, a társkérdésben, a házasságban, az egészségünk kérdésében, a gyerekeinkkel kapcsolatban. Nem azt veszi feleségül. Botrányos. Nem azt vette el - panaszkodott múltkor egy édesanya -, akit én kiszemeltem neki. Én erre azt válaszoltam: én úgy gondolom, hogy ennek örülni kell. Később ez nagy tragédiákhoz szokott vezetni, ha azt veszik el, akire kényszerítik. Néha az is, hogyha azt veszik el, akit ők akarnak. Mind a kettőből rossz sülhet ki. A legjobb az, hogyha az, ha azt veszik el, meg ahhoz mennek hozzá, akit az Isten szemelt ki a gyerekeink számára.
Ez a ha, amikor Jézus ezt mondta, azt jelenti, hogy nem mindenki akar Jézussal végigmenni az úton. Amikor több ezer embernek adott kenyeret és halat, utána mit olvasunk? Királlyá akarták tenni. Ez az igazi. Ilyen ember kell nekünk. Kapjuk az ételt ingyen. Nem is kell érte megdolgozni. Ilyen király uralkodása alatt senkinek nem kell majd dolgozni. Hurrá, tegyük királlyá. Azonnal megszavazták volna, megszavaznák ma is az ilyen embert miniszterelnöknek. Még népszavazást sem kell kiírni. Dübörögne a tömeg az utcán: Kovács úr, Kovács úr. Aki ingyen kenyér, ingyen hal, ingyen cirkusz, sör, virsli, tudjuk. Nem megy. Az Isten országában rend van. A dolgokért meg kell dolgozni. De nem volt mindig így.
A bűneset után szakadt ránk az, hogy verítékes munkával, arcod verítékével keresed meg a kenyeredet. Meg kell dolgozni azért, hogy fenn tudjuk tartani, verítékkel kell megdolgozni azért. Akkor is volt munka, amikor nem volt még bűneset, csak nem verítékes fáradság, és nem bogáncs és kóró termett. Hogy kiszáradt most minden. Mutatták a földeket. Kipusztult a vetés nagy része. Több mint a felével csökken a termésátlag a szárazság miatt. S ami most esett, ez sem elég szinte semmire sem. Éppen hogy életben marad a növényzet.
Jézus tehát úgy hív a maga követésére, hogy nem ígérget, mint a választási plakátokon. Tudják már akkor is, amikor kinyomják a plakátokat, hogy azt nem fogják tudni, és nem is akarják megtartani.
Cinikos mondta azt, innen van a cinikus elnevezés, hogy amit én mondok, azt nekem nem kell megtartani. Azt azért mondom, hogy mások tartsák meg. Milyen cinikus beszéd volt? Meg is maradt ez az elnevezés róla.
Jézus úgy beszél, mint aki győztes, mint akinek minden hatalom a kezében van. Ahol Ő valamit ígér, azt megtartja. Azt olvassuk a Bibliában, hogy nem ember az Isten, hogy hazudjon. Ha ígér valamit, azt megtartja. Ígér valamit, s aztán nem tartja meg. Néha még a lelkészekkel is előfordul ez. Mondanak valamit, és később esetleg elfelejtik, hogy mit is mondtak, ha nem írjuk fel, vagy nem írják fel pontosan.
Jézus azt mondja, hogy csak azt lehet megtartani, ha az Isten mond valamit. Az biztos, hogy beteljesedik. Én meg tudom adni azt, amikor valamit ígérek. Ha hozzám fordultok, ha engem követtek, akkor átélitek azt a csodát, hogy minden ígérete az Istennek Krisztusban lett igenné és ámenné. Nélkülem az élet, csak úgy hívják az életet, hogy élet, de igazi életet csak velem élve lehet élni. Nálam nélkül csak a halál marad akkor is, ha ez nem következik be azonnal fizikai értelemben.
Azt mondja Jézus tehát, hogy aki odaadja nekem az életét, vagyis látszólag elveszti, az fogja megnyerni. Az él olyan életet, ami gazdag, kiegyensúlyozott, békés minden békétlenség mellett is. Életetek nálam van, velem együtt. Sőt az én kezemben van a legjobb helyen. S ebben a kérdésben nincs alku. Ha valaki én utánam akar jönni, ha valaki elveszti az életét énértem és az evangéliumért - máshol így írja. Akkor lesz biztos helyen az életem. Tehát először oda kell adnom, s az Isten majd visszaadja. Pállal nem így történt? Megvakultak hiú szemei, ahogy sok száz évvel később Ady írja, de látta az Istent. Krisztust látta, s aztán visszakapta az életét. Sokkal gazdagabb lett Pál élete, mint amit elvesztegetett, a farizeusi létezését. Sokkal többet kapott, gazdagabb életet, mint amit odaadott Isten kezébe. Aki odaadja nekem, vagyis látszólag elveszti, az megnyeri az életét.
Aki vitázik Krisztus követése helyett, az két dolgot nem vesz igazán komolyan, nem lát világosan. Saját nyomorult helyzetét az Isten nélkül, meg az Isten hatalmát és az Isten istenségét. Nem veszi egyszerűen komolyan. Aki vitázik engedelmesség és követés helyett, az nem látja még mindig, hogy milyen iszonyatosan nyomorult helyzetben van Jézus Krisztus nélkül. És ki az az Isten, akivel ő vitázni merészel? Isten uralmát, hatalmát, irgalmát, vagyis magát Istent nem veszi komolyan. Sokan félnek az Istentől. Nem akarnak bízni benne sem. Másban sem, de Istenben sem.
Mások úgy gondolják, hogy Isten majd lehetetlen dolgokat fog kérni, követelni tőlük. Elfelejtik azt, hogy az Isten szeretet. Nem az a célja, hogy kirabolja és kikészítse az embert, hanem azt akarja, hogy mi gazdagok legyünk, és bővölködjünk sok mindenben, mindenben, amit Ő nekünk szánt. Azt életünk során mind odaadja. Az mind benne van a csomagban hosszabb, rövidebb életünk során. Ötven, hatvan, hetven, nyolcvan év, ki meddig él majd. Az benne van mind abban a csomagban, amit kibonthatunk, amit az Isten ajándékoz nekünk. Mert sokan azt gondolják, hogy Isten kifosztja őket, s ki akarja forgatni minden javukból.
Egy férfivel beszélgetem nem régen, és a végén kiderült, hogy tulajdonképpen semmije sincs. Vagyonát eltékozolta, felesége régen meghalt. Gyerekei nem törődnek vele, mert a papának már nem volt pénze, amit oda tudott volna adni. Egészsége megroppant. Igyekeztem kedvesen és szeretettel megkérdezni: Uram, mije maradt még? S a következőt válaszolta, ezt a megdöbbentő választ adta: az önérzetem. Az önérzete. Hát ez nagy dolog. Azt nem akarta odaadni. Semmije nem volt már. Sem egészsége, sem családja, sem vagyona. Lakása is éppen hogy megmaradt. Az önérzete. Azt nem adta oda. S ment tovább a kárhozat felé, Krisztus nélkül. Az önérzete. Hiába kérdeztem: mije van még? Nem kéne azt legalább odaadni? Nem. Az önérzetem azt nem adom. Senki előtt nem hajtok térdet. Ez meg van írva. Nem? Egyszer minden térd meghajol Krisztus előtt. Földieké, mennyeieké és föld alatt valóké egyaránt. Önérzetével együtt, vagy akkor talán már az sem lesz. A nélkül, de egyszer majd térdet kell hajtania ennek az embernek is Krisztus előtt. Koldusok, betegek, nincstelenek, lelkileg veszélyeztetettek vagyunk Krisztus nélkül, és sokan még mindig nem hajlandók térdet hajtani Jézus előtt.
Én azt tudom mondani, hogy tőlem semmit nem vett el az Isten, amit nem akartam odaadni. De amikor azt mondtam: Uram, az életem a tied, akkor semmit nem hagyott meg - legalábbis eddig -, amire nem volt igazán szükségem. És mindent megadott, amire szükségem volt meg szükségem van, de semmit nem adott meg, amire nincs szükségem, mert nem kell. Nem adta meg. Igaza volt. Nem mindig láttam be azonnal. Volt, amikor lázadtam ellene. Uram, nem értem, miből áll neked, hogy ezt megadd? Számít ez a dolog? Nekem igen, neked nem. Te hatalmas Isten vagy, mit számít ez a dolog, amit én kérek. És mégsem adta meg, mert nem volt rá szükségem. Biztos, hogy jó dolog volt szerintem, mégis káromra lett volna, ha ott, akkor az Isten megadja. Nem olyan könnyű ezt belátni. Sokszor az ember a térdein kell, hogy belássa, hogy ha tetszik, ha nem, nem adja meg az Isten, mert nincs rá szükségem. S vagy igazodom az Ő tervéhez, vagy pedig akkor magamra hagy. Akkor menjek tovább úgy, ahogy én azt jónak látom.
Sokszor nem kell az Isten szeretete, mert Ő azt úgy adja, ahogy arra nekünk igazán szükségünk van. De hát az ember ősbűne pont az, hogy az Isten nélkül akar berendezkedni. Ne gondoljuk, hogy a hívő emberek nem így vannak. Dehogynem. Hát, amikor ellenállunk az Isten akaratának hívő ember létünkre is, akkor ez az ősbűn üti fel a fejét. Az engedetlenség ősbűne.
Sokan gondolkodnak azon, mi lesz azokkal, akik nem hallották még az evangéliumot? Vajon elkárhoznak vagy nem? De Jézus velünk beszélget ma este is. Hagyjuk őket békén. Majd azt az Isten megoldja. Mi lesz a bantu négerekkel meg azokkal, akik eszkimóként élnek az északi sarkon? Nem a mi kérdésünk ez. A mi kérdésünk az, hogy mi lesz velünk, ha ellenállunk az Isten akaratának? Ha nem az a terv valósulhat meg az életünkben, ami az Ő terve velünk.
Az a kérdés velünk kapcsolatban, akik hétről-hétre itt ülünk, s hallottunk már épp elégszer Isten szeretetéről, hogy akarjuk-e követni Krisztust igazán? Itt azt mondja: ha valaki engem akar követni, tagadja meg magát. Ez nem könnyű feladat. Adja át akaratát Istennek, s majd Isten világossá teszi, hogy mit kell cselekednie. Vagyis akarat nélküli bábokat akar az Isten? Szó sincs róla. Szó sincs róla. Nem megtörni akarja az akaratunkat. Azt akar tenni velünk, amit akar? Nem. Vakon kell követni Jézust? Nem. Nem veszi el az értelmünket. Nem semmiz ki bennünket. Nem foszt ki bennünket. Az a jó keresztyén, aki vakon követi Krisztust? Nem. Az a jó keresztyén, aki átgondolja, végiggondolja, mérlegeli Isten igéje világosságában, hogy ebben a kérdésben mi lehet az Isten jó és tökéletes akarata. Isten nem elveszi az értelmünket, hanem megszenteli és megáldja azt. S így áldott és megszentelt értelmű emberek leszünk, akik a Szentlélek vezetése által, igéje által majd felismerjük, hogy mi az Isten akarata. Lehet, hogy sokáig kell könyörögni azért. Lehet, hogy egy ideig hallgat az Isten, és nincs válasz. Néha az is válasz, hogy nem válaszol. És akkor meg kell értenünk, hogy ebben a kérdésben nem akar az Isten mondani semmit. Kész. Maradjunk úgy, ahogy vagyunk. Ne mozduljunk. Ez is lehet az Isten válasza.
Aki követni akarja Jézust - folytatja Ő -, az vegye fel a keresztjét. Erről is sokfélét mondanak. Jézus korában a kereszt a szégyen bélyege volt. Az aberrált bűnözőket és a föllázadt, uruk ellen föllázadt rabszolgákat végezték ki a kereszten. Jézusért vállalt szenvedés az a kereszt, és kizárólag az. Amikor valaki így sóhajtott fel, hogy nagy keresztem nekem az anyósom, az nem kereszt. És mi van, ha az anyósa sóhajt fel, hogy nagy kereszt nekem a menyem meg a vőm. De egyik sem kereszt. S talán mind a ketten okai annak, hogy megromlott kettőjük között a kapcsolat.
Az nem kereszt, hogyha valaki valamiről tehet. Nem kereszt a munkahelyi főnök vagy a barátságtalan kolléga. Ők imatémák. Lehet értük imádkozni. Nem kereszt egy betegség vagy egy nehezen kezelhető gyerek egy családban. A saját ostobaságunk, mulasztásunk, rossz döntésünk vagy éppen bűnünk miatt bekövetkezett, ránk zuhant nyomorúság. Az nem kereszt. Annak mi vagyunk az okai a legtöbb esetben, vagy más, kívülálló ok miatt kapunk valami szenvedést, következik be rajtunk valami más, vagy valaki más bűne miatt. Van ilyen is, de az nem kereszt. A kereszthordozás az a Krisztusért vállalt nyomorúság és szenvedés. Egyik sem a kereszt kategóriába tartozó dolog. Ne keverjük össze a dolgokat.
Az kereszt, ha gúnyolnak minket, mert keresztyének vagyunk. Ha kinevetnek bennünket, mert életünket Isten igéjéhez igazítjuk. Ha valamit nem teszünk meg, mert keresztyének vagyunk. Vagy ha valamit mindenki tanácsa ellenére megteszünk, mert keresztyének vagyunk, és mulatság tárgyává leszünk. Te még csak itt tartasz? Ennyire ósdi gondolkodású vagy? Ennyire maradi? Letapadtál, öregem? Letapadtál, ahogy nem régen mondták valakinek a munkahelyén. Te még csak itt tartasz? Semmi szex a házasság előtt? Nevetséges. Hát ő még csak itt tart. Majd kiderül, hogy melyik lesz a boldogabb ember a házasságában. Aki kiélte magát, összevissza szedett mindenféle dolgot. Ugye? Mert ez ezzel is jár, meg leépült a lelke. Olyan keserűen mondta el egyszer egy asszony: már nem tudom azt adni a férjemnek, akit a legjobban szeretek Isten után, mert amortizáltam magam a sok-sok kapcsolatban előtte. Bizony. Mint a szalámit, fölszeletelte magát, és szeletenként adta oda fiúk és nők, férfiak és asszonyok egyaránt. Amikor úgy szétosztja valaki magát testileg. S akit igazán szeret, annak már nem marad semmi sem, vagy az nem marad, amit adhatna neki, mert kiégett a lelke, és sokszor tönkrement a teste is. Letapadtál, öregem. Hát, igen. Letapadt Krisztus mellett. Szeretné követni Őt, mint a tapadó bogár, amelyik rátapad az ágra, és nem lehet onnan leszakítani, mert erősen kapaszkodik, és így megmarad. És még a bogár ellensége sem tudja elvinni, leszedni, mert ragaszkodik ahhoz az ághoz, amibe kapaszkodik.
Ha hátratétel ér minket mindazért, ami a Krisztus követését jelenti, az kereszt.
Emlékszem egy pedagógusra, aki elmondta, hogy sok-sok iskolát végigjárt, s mikor megmondta, hogy ő keresztyén, sehol nem kellett. Ez kereszthordozás volt. S a végén egy iskolaigazgató gondolkodott kicsit mélyebben, s azt mondta, hogy maga kell nekünk. Ha maga keresztyén, akkor magában jobban bízhatunk, mint másokban. Milyen igaza volt. S tényleg kifogástalanul, hűségesen és nagy szakmai tudással végezte abban az iskolában a munkáját. Egy keresztyén tanárral csak jól járhatunk. Milyen épületes gondolkodás. Nem? De sokan nem így gondolják. S akkor ennek az embernek az életéből elvette Isten a keresztet, amit addig Krisztusért hordoznia kellett. Egy ideig adja Isten, s aztán elveszi.
De Jézus életéből nem vette el. Az egész élete kereszthordozás volt. S a végén, a golgotai kereszten csúcsosodott ki az Ő szenvedése az emberekért, az emberiségért, és az emberek miatt.
Aztán így folytatja itt Jézus, hogy kövessen engem. Ha valaki én utánam akar jönni, így és így kövessen engem. Engem kövessen a szíve indulatában. Ne más szavát, más akaratát, ne a társ, a gyerek, a siker, a pénz, a testi gondolatok legyenek a meghatározók, hanem az, amit Isten akar. Ugyanis egyedül Jézus látja a bekövetkező eseményeket. Ezért tud egyedül útra és útba igazítani minket. Ezért tudja vezetni a benne bízókat. Mi azt sem tudjuk, hogy mit hoz ránk az este. Az Isten tudja. Ha rá figyelünk, ha az Ő akaratát tesszük, akkor akkor is fogjuk tudni, hogy mit kell majd tenni, amikor történik velünk valami, amiben nem látunk világosan. Itt most mi lehet az Isten akarata? Majd megmutatja. Majd megmondja.
Volt valaki egy ifi kiránduláson, aki az elején azt mondta, hogy neki a kisujjában van a zempléni térkép. Aztán öt óra helyett több mint, este féltizenegyig tartott, amíg nagy nehezen visszataláltunk a táborba. Napokig húzták a kisujjával, hogy hol a térkép, mutasd már meg.
Sokan mondják, hogy nekik a kisujjukban van az Isten vezetése. Csak, amikor kell, akkor nem találják, hogy hol is van igazán. De aki alázatosan kéri az Isten vezetését, az megérti azt, s megtalálja azt.
Követni, ez azt jelenti, Krisztust: nem én akarom megszabni az időpontokat, az alkalmakat. Egyébként nem akarom, és egyáltalán nem akarom befolyásolni semmiképpen sem az események menetét, hanem türelmesen várom, amíg tanácsol az Isten. De mindent megteszek azért, hogy egy kérdésben megértsem az Isten akaratát, ami rajtam áll. A követés engedelmességet jelent. Engedelmességet Isten igéjének, és meg fogjuk érteni az Isten akaratát. Gondoskodik róla. Hogyan, mikor, miképpen, nem tudom. De akinek a szíve odaszánt szív az Isten igéjére, annak megmutatja az Isten, hogy mi az Ő akarata.
Akiben bízunk, azt olyan természetességgel követjük, mert rá bíztuk magunkat. Engem többször megdöbbentett már, amikor ültünk a négy nővel az autóban: a feleségemmel és a lányokkal, hogy olyan természetesen megbíznak benne, hogy biztos, hogy odatalálunk. Sokszor úgy izzadtam: ebből hogy fogok kimászni, hogy ne égjek le nagyon előttük. Magam is csodálkoztam, hogy pont ott lyukadtunk ki, ahova meg kellett érkezni. Ők meg azt hitték, hogy tényleg tudtam végig az utat. Aztán a végén megmondtam, hogy nem úgy van ám az egészen. Én is csodálkozom, hogy most pont odaértünk, és úgy, ahogy kellett, és akkor, amikorra kellett. Olyan természetesen rám bízták magukat. Te vagy a családfő, csak tudod, hova megyünk. Micsoda felelősség. Nem? Nem így, hanem úgy, ahogy kell. Bízhatjuk magunkat az Istenre. Ő az egyetlen, aki ismeri az életutunkat. Biztos, hogy úgy és akkor, s nem beleizzadva el fog minket oda vezetni, ahova meg kell majd érkeznünk.
Olyan jó, hogy benne megbízhatunk. Ő megy elöl, és visz bennünket. Akkor is, ha néha úgy érezzük: jaj, eltévedtünk. Hol van Jézus? Nyugalom. Nyugalom, kiáltsunk hozzá. S majd Ő biztosít bennünket, hogy megyek elöl, csak gyere utánam. Vezetlek téged. Át fogod élni a csodát, hogy végül bekövetkezik az, ami az én akaratom volt. De lehet kiáltani: Uram, segíts. Mert úgy tűnik, hogy eltévedtem, utat tévesztettem, elvesztettem a látásomat, nincs belátás az életemben, hogy mit kell tenni ebben a helyzetben. Majd Ő ad békességet, engedelmességre való készséget, s azt mondja, hogy igazítja a lábunkat a békesség útjára. Csak Ő tudja. Mi nem bírjuk, de Ő igen.
Aki így jár és így él hit által, hitből, annak nincs félnivalója. Mit mond itt Jézus? Azt mondja: mert eljön az Emberfia, vagyis Jézus Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.
Mi mit fogunk kapni? Mi hova kerülünk? Mi lesz a fizetségünk? Hogyha Jézussal járunk, akkor átéljük majd azt, amit Ő megígért. Előre megyek, helyet készítek, ismét eljövök, magam mellé veszlek titeket, és újra együtt leszünk. Hova kerülünk, ha meghalunk, vagy ha megérjük, amíg Jézus eljön újra, másodszor?
Jézus előrement, s az a feltámadott, értünk meghalt és föltámadott Krisztus, akit megfeszítettek, és aki dicsőségben fölment az Atyához, az ígéri az övéinek. Mindent nektek adok már idelenn, s befogadlak titeket az örök dicsőségbe. Ezért nem lényegtelen, sőt a leglényegesebb kérdés az, hogy követjük-e Őt, és ha igen, hogyan és meddig? Aki mindvégig kitart, az üdvözül!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)